„Jaj a legyőzötteknek…“

A karácsony – állítólag a szeretet, a békesség, az emberi jóakarat ünnepe. Az egyedül maradt, egyedül élő ember erősen megfogadja, hogy ezeken a napokon ebben a felfogásban éli meg az ünnepeket.

Ez lesz a veszte.

A médiáknak köszönhetően válogathat a naprakész műsorokban. Szívvel-lélekkel készített riportok, a csillogó karácsonyfák, boldog családok képére makacs árnyék borul. A Vöröskereszt keresőszolgálatának dolgozója beszél bonyolult munkájáról. Fél évszázad múltán is vannak kitartó öregek és eltökélt utódok, akik szeretteik nyomát keresik. A Don-kanyarban, Szibériában. Sokan tudjuk, a győzteseknek pazar emlékmű, a legyőzötteknek csupasz sírdomb jutott.

A híradók láttán a néző döbbenten figyeli az elnyűtt ruhákban toporgó, kettős sorokba rendeződő éhezőket, hajléktalanokat. Meleg ételt osztanak nekik. Nagyon sokan vannak. Ők is legyőzöttek. Letaglózta őket a hatalom, a pénz. A keleti országokból érkező tudósítások még rátesznek néhány lapáttal a látottakra. Megmutatják, hogy a nyomorúság is fokozható. A néző dermesztő hideget érez a fűtött szobában.

A nyomtatott sajtó ha nem is enyhülést, de változatosságot kínál. A hétköznapi balesetek ünnepek alatt is megtörténnek. Végül szemébe ötlenek a címek: újra háború réme fenyeget. A jámbor átlagember eltűnődik, vajon melyik a nagyobb bűnös? A fenyegetett, vagy a fenyegető? Mindent egybevetve úgy érzi, az elmúlt karácsony a legyőzöttek „ünnepe“ volt… Győri Sarolta, Szepsi