Iskoláink: van stratégiánk?

Rázós témába fog, aki a télelőn hivatalosan beharangozott oktatási reformra utalva szóba hozza a nemzetiségi iskolahálózat átalakításának problematikáját?

Alapvetően két okból kényes téma ez. Egyrészt mert számunkra ez a kérdés már régebben az anyanyelvi oktatás egyik neuralgikus pontja. Másrészt pedig azért látom rázósnak, mert sokan úgy gondolják: az ügy megoldása csak rajtunk, szlovákiai magyarokon múlik. A valós helyzet ennél lényegesen összetettebb, mert az iskolahálózat egészét érinti, tehát a szlovák oktatási rendszert hasonlóképpen égeti. Ugyanis országos gond, hogy Szlovákia számos kis/kisebb településén sok az úgynevezett kisiskola. Így hát jóval boldogabban beszélnék erről úgy, hogy a szlovák többségi nemzet szintén keményen töpreng ezen a dilemmán, hiszen akkor azt kereshetnénk, hol találni a megoldás kompromisszumait, illetve melyek a mi sajátosságaink. Egy harmadik szemszögből pedig azért is kényes ez a kérdés, mert egy elterjedt vélemény szerint az egész oktatásügyi racionalizáció pusztán arról szól, hogy bezárunk-e iskolákat, és ha igen, hogyan meg hányat?! Tudniillik, többnyire továbbra is csak a hagyományos konstrukcióban gondolkodunk, hogy osztályok vannak, tanórák vannak, a tanító előad és a diákok fegyelmezetten ülnek… Viszont a tényleges racionalizációt például az oktatás korszerű formáinak, megoldási eszközeinek térnyerése is hozhatná.

A diákhiánnyal bajlódó szlovákiai magyar iskolahelyzet realitásainak tudatában a szakértő mit tart a legnyugtalanítóbbnak?

Azon statisztikai adatok alakulását, melyek szerint a rendszerváltás óta a teljes körű szlovákiai közoktatásban „elfogyott” a diákok egyharmada. A vonatkozó összevetés lényegében arányosságot mutat: a mai diáklétszám, az akkori tanévekhez viszonyítva, a szlovákoknál 67, szlovákiai magyarság körében 65 százalékra csökkent; az iskolák zöme viszont fennmaradt. Emellett még új egyházi és magániskolák is nyíltak. Természetesen iskolát senki sem akar megszüntetni, már csak azért sem, mert 2002 óta az alapiskolák és az óvodák fenntartói a települések. Én az esetek többségében azt tapasztalom, hogy az alkalomszerű szakértői ötletek vagy tanácsok dacára a települések akarják azt az iskolát, és az állami támogatáson túl rengeteget megtesznek érte.

Darázsfészekbe nyúl, aki felveti: vajon ez a sok iskola – kevés gyerek nem megy végül is a színvonal rovására?

Ez nagyon jó kérdés, egyben állandó szakmai vita tárgya is. Vannak, akik azt állítják, hogy a kisiskolák gyöngébb teljesítményűek, bár erről még senki nem tett le releváns méréseket. Az ilyen kisiskolákat működtető másik fél ellenérve, hogy azokban jóval családiasabb a hangulat, természetesebb a légkör. Érvek állnak szemben egymással, és hát a maga iskoláját mindenki védeni fogja. Ami biztos, hogy a felmérő tesztek tükrében, hosszú távon, a nagy iskola van tagadhatatlan előnyben.

A szlovákiai magyar iskolahálózat előbb-utóbb mégiscsak elkerülhetetlennek tűnő bölcs racionalizációjának ügyében annak politikai vagy szakmai végén kell/kellene megmaradni?

Egy folyamatos, higgadt véleménycsere szükségeltetne a szakma és a politika között. És ha lehet – kérdőjellel – olyat mondani, hogy van helyi meg kistérségi oktatáspolitika, akkor az főként a posztjukat választásokon szerzett képviselők révén tulajdonképpen politikai vetületű. Viszont az előrelátó, okos politikának illenék meghallgatnia a szakmát is. Itt valóban egy józan és tárgyilagos párbeszéd volna az épkézláb megoldás. Mert ha csak elbeszélünk egymás mellett – s egyelőre így látom –, akkor ez a meddő replikázgatás továbbra is komoly probléma marad.

Mi az ön szakmai véleménye a kistérségi oktatási hálózatok kialakításának fel-felmerülő javaslatáról?

Többen is látjuk a bennük rejlő lehetőségeket. Jelesül, hogy a kistérségi gondolkodás hangsúlyaira épülően keressük meg azokat a megoldási formákat, amelyekkel iskolákat lehetne nagyobb egységekbe szervezni úgy, hogy azok közben a jogalanyiságukat is megőrizzék. Tehát nem arról van szó, hogy hol és melyik iskolát kellene megszüntetni, hanem hogy hol vannak az életrevaló mikrorégiók, ahol a helyi viszonyok s tennivalók ismeretében a kistérségi társulások észszerűen, kedvező hangulatban történ(het)nének. Persze, ehhez okos és helytálló érvekkel kell kialakítani azt a légkört, hogy reálisan kiderüljön: ha valaki „átadja” az iskolát egy nagyobb községbe, azt senki se vegye úgy, hogy ő „eldobta” azt az iskolát; hanem úgy, hogy még időben törődött a helyi anyanyelvi oktatás minőségével, az adott település jövőjével. És ahol kialakul az ilyen felfogás meg közhangulat, ott óvodák és iskolák egyesítésével, a kisiskolának egy teljes szervezettségű intézmény tagiskolájává tételével, alapiskola és gimnázium társulásával hosszabb távon megmaradhatna a színvonalas anyanyelvi oktatás. Illetve az is, hogy a kis intézmények pedagógusai ily módon egy nagyobb szakmai közösség részeivé válhatnak. Egyébként jelzésértékű, hogy a tárcaközi egyeztetési folyamatban lévő oktatási törvénymódosításban új kategóriaként megjelent az „iskolaklaszterek”, mondhatni, az iskolagócok fogalma. Ez az elképzelés olyan intézményi társulásokat kezdeményez, melyekben bizonyos iskolák – fenntartóik megőrzésével – a különböző szakmai szolgáltatások magasabb színvonalon vagy jutányosabb áron elérhető biztosítása érdekében társulnak. Így megszűnhet a kisebb település polgármesterének „rémálma”, hogy ő lemond a helyi iskoláról. Most, hogy fölvillant egy újszerű lehetőség, érdemes rajta szélesebb körben eltűnődni.

Eszerint célszerűtlen, ha a pártjaink mindenáron iskolahálózatunk évtizedek óta megmerevedett struktúrája mellett kardoskodnak?

Ha éppenséggel filozofálgatni akarnék, akkor azt mondanám, részben a politikát is megértem, hiszen szavazatvesztések árán senki sem akar változásokat vállalni. A szakma mulasztásának pedig az róható fel, hogy nem mutattunk föl elegendő jól bevált és másutt szolidan működő modellt. Mert szeretném optimistán azt mondani: úgy bizonyosan több polgármester is akadna, aki a politika és a szakma kölcsönös felelősségével lépne az ügyben.

Kétségtelen gondjainkat látva, melyik oktatási „szint” van leginkább bajban?

Szerencsére, a múlt tanévben az óvodáink száma és az óvodások létszáma gyarapodott. Az alapiskoláinkban a lehetőnél kevesebb a diák, de öt-hat éve legalább megrekedt a tanulók fogyatkozása. Ellenben ami átgondolt tűzoltást igényel, az az anyanyelven folyó középfokú oktatásnak mind a gimnáziumi, mind a szakközépiskolai ágazata. Gimnáziumunk jelenleg 22 van a rendszerben, a gimnazistáink száma viszont ebben a tanévben már háromezer alá csökkent. Ebből kitűnik, hogy 10-13 erősebb magyar gimnázium is elég lenne, intézményenként több osztályban összesen 250–300 diákkal.

A szlovákiai magyar közvélemény torkán lenyomható egy ilyen gombóc?

Ha pusztán oly módon tálalnánk, hogy meg kell szüntetni, meg bezárni, úgy ez nyilván emészthetetlen bukta. Ám ha úgy tudnánk megfontoltan és tényszerűen beszélni erről, hogy mérlegeljük a jobb kondíciójú iskolák létrehozásának lehetőségeit; hogy nézzük meg például azt, valóban életképes-e egymástól 25 kilométerre két fogyatkozó diáklétszámmal küszködő, illetőleg egyazon vidéki városban két külön-külön működő magyar tannyelvű gimnázium – akkor erről esélyét remélem a józan párbeszédnek. Felülemelkedve az egyéni és pártszempontokon. Mert egyelőre úgy tűnik: sokan osztják a helytálló és értelmes érveket, de úgy gondolják, hogy az előrelátó lépéseket tegyék meg mások.

Nem csak pedagóguskörökben hallani azt is, hogy a szakközépiskoláinkkal még komplikáltabb a helyzet.

Sajnos igen. Sőt, nem túlzás kijelenteni: ezen a téren annyira kritikus állapot alakult ki, hogy manapság egészen nagy térségekben – és nem csak a szórványvidékeken – kevés a magyar nyelvű szakoktatás, kevés a szakiskola, többnyire az iparos szakmákat sem lehet anyanyelven kitanulni. Dél-Szlovákiában ezért négy-öt helyen komoly erőfeszítések árán és az anyaország segítségével minden tekintetben vonzó, korszerű szakképzési központokat kellene mielőbb kialakítani. Így nemcsak a most felnövő szakembergárdánk tanulhatna az anyanyelvén, hanem az ő gyermekeik majdani szakmai oktatása szintén biztosítva lehetne.

Nemzetiségi iskolaügyünk egészéről töprengve, miért nem maradhatunk a diáklétszámában mára megtizedelt iskolahálózat foglyai?

Határozottan azt kell megelőzni, hogy kiürüljenek az iskoláink, mert nem tudtunk még időben megfelelő megoldásokat találni, a saját jól felfogott érdekünkben célszerű stratégiai kompromisszumokat kötni! Azt semmiképpen sem szabad megvárni, hogy egy-egy iskola eközben „egyszerűen” kivérezzen...

Pont ezért a hazai magyar iskolák léte és nívója a tét. Így 2021 februárjában aligha meddő felvetés, hogy mit kell megtenni azok érdekében?

Főként a megalkuvás kerülendő! Persze, a kérdés indokolt, noha a megválaszolása valóban bonyolult és nagyon szerteágazó. Hiszen ahogy az az élet minden más területén természetes, az iskoláink között is vannak kiválók és valamivel gyengébbek. Ezért hát alapvető hiba, ha valaki pusztán általánosítani hajlandó, és egy-egy iskola teljesítményét csakis a monitorokból, a száraz statisztikákból kívánja megállapítani. Anélkül, hogy figyelembe venné a szóban forgó iskola szociális hátterét. Mert sok a hátrányos helyzetből jövő gyerek, aki reggel nem mosakodott, nemigen evett, esetleg alig aludt, így ha az ilyen körülmények dacára is azt tudja, amit tud, az komoly eredmény. Differenciálni egyfajta érzékenységgel tanácsos. De komolyan kellene beszélni – egyebek mellett – arról is, hogy szakmai háttérintézményekre, a nemzetiségi oktatással kapcsolatos kutatásokat és elemzéseket hivatásszerűen végző szakértőkre van akut szükségünk.

Ha a riporter, botcsinálta szakértőként, a jövő kihívásait sem feledve úgy látja, hogy a szlovákiai magyar iskolák, az anyanyelvi oktatás tekintélyének s népszerűségének három előfeltétele az eredményesség, az elérhetőség és a fenntarthatóság, akkor ön negyedik szempontként mit fűzne hozzá?

A hitet. A pedagógusét abban, hogy a munkájának értelme van; a szülőké legyen az a hit, hogy gyermekeik anyanyelvi oktatást kapnak; meg kell egy közösségi hit ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal: miként tudjuk megőrizni az iskoláinkat.