Hogy érezzék: törődnek velük

Együtt a vezérkar: Svec Ilonka, Őszi Irma, Kiss IrénkeA szerző felvételeŐszi Irma ezeket jegyezte fel 1995-ben, de azóta is minden eseményt megörökít egy füzetben. Azt például, hogy 2001. január 5-én meglátogatták a beteg tagokat, Bazsó Kálmánnét és Halász Dezsőt, január 22-én Györös Dezsőt, Szabó Dezsőnét, Beke Jolánt, 29-én Pál Károlynét, Gál Bélát és Gál Bélánét, február 5-én Lépő Lajosnét, Danczi Jankát...

– Mindig meglátogatjuk beteg tagjainkat, különösen azokat, akik a kórházból hazajöttek. Van olyan hónap, hogy négy-öt helyre is megyünk. Olyan örömmel fogadnak, hogy az fantasztikus!

Az ajándéknál – egy kis keksz, déligyümölcs – többet ér a beszélgetés, a törődés. Olyan ez, mint a gyógyszer... Szívesen beszélnek a kezdetekről. Arról, amikor 1995-ben Filakovszky doktornő felkereste Kamocsán Őszi Irmát, mint a Szlovákiai Nyugdíjasok Érsekújvári Járási Szervezete frissen megválasztott elnöke, arra kérte, legyen a járási vezetőség tagja. Őszi Irma két nap gondolkodási időt kért, de igent mondott. Az első összejövetelen megbízták, hogy Kamocsán, majd Szímőn és Andódon alakítsa meg a szervezetet.

Őszi Irma Svec Ilonkát „szemelte ki” elnöknek, mivel jó szervezőnek ismerte, nagyszerű embernek, megbízhatónak, aki ha elvállal valamit, azt százszázalékosan teljesíti.

– Először húzódozott, nem akart elnök lenni. Mondom, én leszek a titkár, a segítőd. Végül elvállalta. Bevontuk a nővéremet, Lukács Esztert, Földes Gizellát, Gál Jankát és öten megalakítottuk a szervezetet. A nővérem közben megbetegedett, kérte a felmentését, így kilencvenhattól Kiss Irénke a pénztárosunk. Nagyszerű csapat vagyunk, örülünk annak is, ha találkozhatunk. Együtt ünnepeljük meg a kerek születésnapokat, segítjük egymást.

Svec Ilonka elégedett a szervezettséggel (járási viszonylatban a másodikok), bár a faluban kétszázon felüli a nyugdíjasok száma.

– Jelenleg 119 tagunk van. Évente egy-két kirándulást szervezünk, elmegyünk Tatára, a piacon bevásárolunk, délután a túlsó komáromi termálfürdőbe megyünk. Az autóbuszért nem kell fizetni, azt a szervezet állja a tagdíjakból, vagyis abból, ami megmarad. Az évi tagdíj húsz korona. Őszintén szólva “koldulunk”. A mezőgazdasági szövetkezettől és az önkormányzattól. Az önkormányzatnak minden évben kérvényt nyújtunk be, hogy segítsen bennünket anyagilag. Nagy nehezen kétezer koronát ad. Mint sok helyen, itt is a sportszervezet a kedvenc, az kapja a legtöbbet. Más faluban kisebb létszámú szervezeteket háromszor ekkora összeggel támogat az önkormányzat... Amikor még lehetett olcsóbban cukrot, lisztet kapni, Dunaszerdahelyről hoztunk 10 mázsa cukrot, ugyanannyi lisztet, és nagykereskedelmi áron adtuk a tagjainknak. Kilencvennyolcban szerveztük meg ezt az akciót utoljára. Most már maguk a dunaszerdahelyiek elhozzák ide a cukrot, lisztet, olajat, ecetet, és a kamocsai piacon bárki olcsóbban megveheti, mint az üzletben.

Szervezetünk célja az, hogy a járásban és a községekben is összefogja a nyugdíjasokat. Hogy ne érezzék, öreg korukra elhagyatottak lettek, hiszen van egy szervezet, amely törődik velük. Felajánlottuk az önkormányzatnak és a szövetkezetnek, ha olyan munka van, amiben tudunk segíteni, számíthatnak ránk. Aratáskor, betakarításnál például azok a tagjaink, akik még jó erőben vannak, elmentek segíteni. A faluszépítésből, amikor még nem voltak közhasznú munkások, mi is kivettük a részünket. Ingyen.

A polgármester néhány éve kezdeményezte (volna), hogy egy öreg épületet önerőből alakítsanak át nyugdíjasklubbá, mivel azonban az épület a valamikori szövetkezeté volt, közben eladták. ĺgy nem lett a klubunk... Év közben házaknál találkozunk, az évzáró gyűlést a kultúrházban tartjuk. Szépen megterített asztalokkal, gyümölccsel, üdítővel várjuk a nyugdíjasokat, nemcsak a tagokat. Mindig van műsor, meghívjuk az egyházi éneklő csoportot, a mieink is fellépnek énekszámokkal. Kellemesen elszórakozunk – sorolja Őszi Irma.

– A járási szervezet sincs sokkal jobb helyzetben – teszi hozzá Svec Ilonka. - Újvárban nincs hely, faluról falura járunk, mindig máshol tartjuk az üléseket. Ha ránk kerül a sor, itt nálunk tartjuk, Kamocsán. De az Érsekújvári járás kiterjedt, a távolabb lakók már reggel elindulnak hazulról, meg kell őket vendégelni. Olyankor megszólítom a szövetkezet elnökét, és ebédet mindig tőlük kapunk, ingyen. Ez is nagy segítség.

– Nem akarunk kéregetni – ezt Őszi Irma mondja -, hiszen olyan sokan fordulnak a vállalkozókhoz. Annyi mindenre szedik a pénzt... Eddig elég volt, amennyit az önkormányzattól kaptunk, nincsenek olyan nagy kiadásaink.

De bevételeik sem. Kiss Irén pontosan könyvel: a szervezet vagyona jelenleg 2423 korona.

Svec Ilonka visszaemlékezik azokra az időkre, amikor a faluban még olvasókör is létezett, esténként eljártak a kultúrházba kézimunkázni, olvasni.

– A Csemadok hőskorában megsértődtünk, ha nem választottak ki valamilyen szerepre... – idézi fel az emlékeket Őszi Irma. - Ma tíz embert nem lehetne összeszedni, hogy jöjjön színdarabot játszani.

Év közben akkor tartanak nagyobb összejövetelt, ha valami fontos közlendőjük van, például a nyugdíjemelésről...

– Informáljuk a tagokat, hogyan lehet elintézni a kedvezményes vasúti utazást. Volt olyan, aki nem tudta, hogy kérvényeznie kell a nyugdíjemelést.

– Az a baj, hogy áremelések lesznek. Annyira félünk, hogy nem is beszélünk róla, nem tudjuk, hogy a nyugdíjból – ha a postás levonja a fizetnivalókat – marad-e még valami...

ĺgy hát még nagyobb szükség lesz a szervezetünkre, hogy közösen megbeszéljük, mit tehetünk, és hogy segítsük egymást, ahogyan csak tudjuk.