Ha baj van, hívja a 155-öt

Bevetésre várvaA szerző felvételeiHiába mérik ki a napi gyógyszeradagjukat külön tányérkára, sokszor elmulasztják a bevétel időpontját, vagy feledékenységből kétszer is vesznek be belőle. És jön a szédülés, szívdobogás, a rosszullét, a pánik.

Azt hiszem, valamiféle nem létező szociális intézmények, segítőközpontok szerepe is ránk hárul. És nem kis mértékben a család, a hozzátartozók hiányzó figyelmét, gondoskodását, szeretetét is velünk vélik pótolni mind az elfoglalt „gyerekek”, mind a magukra maradt, magukra hagyott szülők. A segítségünket kérők, a 155-öt hívók egyharmada közülük kerül ki… Néha elég néhány perces beszélgetés, hogy kiderüljön, nincs nagyobb baj. Tulajdonképpen semmi különös nem történt, csak a magány felnagyított egy-egy máskor is jelentkező tünetet. Ha elhangzik a megnyugtató mondat, egy-két emberi szó, a tehetetlenség, a magány érzése oldódik. Máskor ez csak kiszálláskor derül ki. És ez – a mentőkocsik műszaki felszereltségét, az egészségügyi személyzet jelenlétét és közreműködését tekintve nem „olcsó” figyelmesség. A jövőben pontosabban meg kell majd különböztetni, el kell választani az eseteket, mikor indokolt a mentőszolgálat igénybevétele, mikor lett volna – van – más jellegű segítségre szükség.

Mások mondják, de én is úgy érzem, egymásra találtunk, mármint a munkám és én. Érdekesen indult. Érettségi után ökonómiai és számítástechnikai felépítményi iskolába mentem. Miután elvégeztem, a villamos művekben dolgoztam. Ide, a gyorsmentőkhöz, vagyis a mentőszolgálathoz 1987-ben kerültem. Szeretek sofőrködni, de az emberek is érdekelnek. Tudtam, a mentőszolgálat éppen nekem való. Ezért aztán tovább kellett képeznem magam. 1990-ben szakérettségit tettem. 1995-től vagyok a mentőszolgálat főmentőse. 24-30 embert irányítok. Diszpécserek, mentőkocsi-vezetők. Alaptermészetem is segít, hogy szót értsek a munkatársaimmal, de szakmailag a számítástechnikának is nagy hasznát veszem. Ma már ugyanis minden művelet – hívások, kiszállások – a számítógépen megy keresztül. Az eseteket osztályokba soroljuk, 1-től a 7-ig. A balesetektől kezdődően az indokolatlan hívásokig.

Gyorsmentők, rohamkocsik a fővárosban és az egész hozzá tartozó területen olyan kihelyezésben dolgozunk, hogy mindenütt ott tudjunk lenni 15 percen belül. Munkánk azonban nemcsak az ilyen helyszíni mentés, kórházba szállítás. Tüdő- és májátültetésre szállítunk betegeket Bécsbe, Frankfurtba, Prágába. Jó, ha a közvélemény ezt is tudatosítja, hogy nemcsak köztársasági elnöki privilégium a külföldi műtét. Persze, nem is mindennapi rutin. Teljes mértékben egyetértek azzal a törekvéssel, hogy rendet kell teremteni az egészségügyben. Ami nem egészségügyi, sürgősségi ellátás, az például ne hozzánk tartozzék. De akkor kihez? Ha nyilvánvalóvá válik, hogy minek mennyi az értéke, az ára, azután ennek is tisztázódnia kell. Félre ne értsenek, aki beteg, aki balesetet szenvedett, annak meg kell kapnia a gyors segítséget, a jó ellátást. De a többi – az legyen mások feladata. Csak ismételni tudom, hogy nagyobb szociális érzékenységre, több „köztes” intézményre van szükség. És mindenütt – több emberségre.

Az év végi ünnepek többszörös megterhelést, igénybe vételt jelentenek a számunkra. Mi szállítjuk haza a szociális otthonokból az idős betegeket „szeretteikhez”, akik sokszor egész évben nem nyitották rájuk az ajtót. Előfordul, hogy e magukba fordult, magukra maradt emberek nem is akarnak „hazalátogatni”. Nem csoda, hogy éppen otthon, családi körben kapnak infarktust, agyvérzést. És ismét minket riasztanak. Azután itt van az ónos eső, a hirtelen lezúduló hó. Miért az egészségügy fizesse meg a késlekedő közbiztonsági hivatalok, házkezelőségek mulasztásának árát? Amikor a jegessé vált gyalogjárókon, tereken balesetet szenvedőkhöz riasztanak, sosem értem, miért nem rónak ki büntetést azokra, akiknek az lenne a dolguk, hogy felszórják, letisztíttassák az utakat, járdákat? Vagy hogy miért nem perelik be balesetük okozóit a hetekig, hónapokig táppénzre utalt betegek?

Néhány perc pihenő a diszpécserközpontban Most még áttekinthetetlennek tűnik sok minden, hogy „hivatalosan” fizetni kell majd a receptekért, kórházi ellátásért. Tegye a kezét a szívére, aki került már kórházba: eddig nem fizetett? Ha most nyíltan, legálisan megkérik majd egy-egy műveletnek a „díját”, akkor követelhet is a beteg. Mindent, amire valóban szüksége van. Nemcsak óhajthat titokban, „borítékja” erejében bízva. Persze, egyik napról a másikra nem lesz rend. De az elfoglalt családtagok is megtanulják majd, hogy a gyorsmentő nem taxi. És amikor nincs orvosi asszisztenciára szükség, idős szüleik szállítására bizony az is megfelel, ha ők nem érnek rá. Annál több pénz, idő marad a valóban rászorulók számára.

Nem kell attól tartani, hogy mi nem leszünk ott időben. Mert ránk lehet számítani. De ítéljék meg az olvasók, vajon mindig minket kell(ett) hívni? Egyszer, karácsony előtt történt. Az egyik házkezelőségtől hívtak bennünket. Azonnal menjünk, idegrohamot kapott náluk egy idős asszony, szállítsuk kórházba. Odamentünk. A néni tényleg ki volt kelve magából. Hol elsápadt, hol elkékült az arca, sírt, kiáltozott. Végül rábeszéltem, szálljon be a mentőkocsiba, s ott mondja el, mi történt. Nyugtattam, csak segíteni akarunk. Kiderült, hogy elromlott a sütője. Hiába telefonált, hiába jött személyesen, nem akadt szerelő, aki megkönyörült volna rajta. A házkezelőség azzal akarta elküldeni, hogy majd – valamikor ünnepek után megnézik, de különben sem az ő dolguk. Persze, azt már végig sem hallgatták, hogy a néni gondozza magatehetetlen, harmincéves lányát. És minden karácsonyra kalácsot szokott sütni neki. Ez az ő külön szertartásuk. Hát már erről is le kell mondania?

Amíg mindez kiderült, odaértünk a néni lakásához. Természetesen nem a kórházba vittük. Úgysem hagyhatta volna tovább egyedül a lányát. Felkísértem. Kéznél volt a szerszámos ládája is. Benne csavarhúzó, fogó, minden, ami kellett. Szerencsére meg tudtam javítani a sütőt. Csak be volt szorulva egy kapcsoló, másutt meglazulva néhány csavar. Talán azért vagyok olyan szerencsés, mert az idős asszony olyan forró hálával kérte rám az Isten áldását.

Hát néha így néz ki az „elsősegély”, amit nyújtunk. Azt hiszem, ez is mentés. De ezt már tényleg mások helyett végzi az ember, nem gondolják?

(Elmondta: Esztergályos Árpád, a fővárosi mentőszolgálat főmentőse)