Gyermekkorom ízvilága

Tizenkét éves fiam számítógépének asztalát, közérthetőbben, képernyőjét, háromféle fotó dekorálja felváltva. Legújabban Simon Tibor, a nemrég agyonvert fradista virágszálakkal szegélyezett mezét látom ott, aztán fel-felbukkan egy nagykeblű szőke bombázó, s végül, immár hónapok óta használatban, egy maga sütötte, ketchuppel kicicomázott omlett gerjeszti az étvágyat. Urbánus lenne hát a gyerek. Amikor először pillantottam meg a szóban forgó guszta omlettet, rögvest gyermekkorom kovászos uborkájának ízét véltem érezni, meg a kemencében ropogósra sütött, habkönnyű belű fehér kenyérét, miközben az illata is mintha átlebegte volna szerény lakunkat. Aztán arra gondoltam, vajon ha annak idején komputert birtokolok, mint a gyerek, mit is szervíroztam volna én annak asztalára. Kukoricagáncit nyilván nem, merthogy dacosan utáltam. Hiába kötötték lelkemre nyomatékkal szüleim többször is, jóravaló ember ételt nem utálhat... A búzacsírából varázsolt kőtíst sem tettem volna ki a kirakatba. Nem is éppen az íze miatt nem – édeskés elsőcsók-íze volt neki egyébként –, hanem az állaga okán nem érdemesült volna arra, hogy dekoráljunk vele... Már elnézést, de külleme a takonyra hajazott.

Mi maradt volna mégis? Mondjuk, a cukros kenyér. Melynek elkészítéséhez korántsem szükségeltetik oly mérvű kulináris jellegű tudomány, mint egy omlett megsütéséhez. Levágattál nagyanyáddal egy jó karéj kenyeret, belemártottad a vízpadi kanna ivóvizébe, majd a mozdulatsort folytatva, a nedves felületet belenyomtad egy tányérra kiszórt kristálycukorkupacba. Mennyei torkosság lett belőle, amivel már mehettél is az utcára, csorogjon a nyála pajtásaidnak... Figyelem, a cukros kenyér egyáltalán nem ajánlott, folyvást tükör előtt pipiskedő, hízásra hajlamos bakfisoknak és nagylányoknak, amint fogsorukra kényes, fogpasztareklám-szerződéssel rendelkező fiatalembereknek sem. Egy további ínyencfalat viszont akár igen. Nevezetesen a párizsi. Mégpedig annak is valamely budapesti fajtája. Duna melléki, muzslai gyerekként ugyanis, bizony én már igen korán szerencséltettem a csodás Budapesttel. Szüleim, vasúti alkalmazottakként anno szabadjeggyel utazhattak szerteszéjjel. Ha olykor magukkal vittek, általában a magyar fővárosba mentünk. Mire Párkányból megérkeztünk valamelyik nemzetközi gyorssal, ahogyan minden jóravaló gyermek, farkaséhes voltam már. Akkor is, ha a kb. másfél órás út előtt két ember helyett is ettem esetleg. Szóval, amint megérkeztünk, máris átkutyagoltunk egy, a Nyugati pályaudvarral átellenben levő henteshez, hogy szinte rituális átszellemültséggel bevághassam hagyományos, harmincdekás párizsiadagomat. Mégpediglen a már szóba hozott, ottan árusított kovászos uborkával egyetemben. Amit ugyan nem a nagyanyám érlelt, ám étekről lévén szó, némi képzavarral szólva, hajszálra olyan íze volt, mint az övének...

Jut eszembe hirtelen, mit gondolhatnak rólam most az archaikusabbnál archaikusabb étkekre kiéhezett olvasók, hogy cukros kenyérrel meg holmi szójaliszttel fölbolondított disznóságokból álló párizsival traktálom őket. De hát, mondhatni, ilyen szegényes avagy szerintem éppenhogy ilyen gazdag az én gyermekkorom ízvilága. Nézőpont, mi több, érzelmek kérdése, melyik az az íz, melyet sosem felejt az ember. A lényeg, azt hiszem, éppen az, kikhez kötődnek ezek az ízek. Kik azok a szerettek, szerelmek, barátok, esetleg ellenségek, akik az ízeket felidézik bennünk. És fordítva, kiket idéznek az ízek. A nagyszüleimet, apámat, akiket megérinthetőségükben, megsimogathatóságukban én már elvesztettem örökre. A „napfény ízében” azonban ott lesznek mindig. Velem maradnak, amíg magam ízlelni leszek képes...

Mostanában...

miközben én meg költő volnék

vagy mi

fölvállalván lelkek világnyi

terheit

állhatatos-erőszakosan

(enni azért persze kell itt-ott

hagymáskenyeret ezt-azt

plusz napi sajtÓ)(Barak László: Inzultusok kora, Nap Kiadó, 1992)

Változat egy sémáraami nincs – álmok és emlékképek –

az vagyok én

amikor eszem

az ajtók

családtagok

s a szobanövények befelé nyílnaktökéletes a birtoklás illúziójaSzelíd pamfletazért érzem már hogy van valahol

egy nyájas szülői konyha

de még nem merem megközelíteni

mert szertefoszlik

hiába komponálom meg az edénycsörömpölést

mert minden ami körülvesz

a valóság metszetévé válik

a család – zsíros kenyér(Barak László: Titanic-verzió, Nap Kiadó, 1996)