Gyermekkorom ízvilága

A rétes. Nehéz műfaj, alapos kidolgozást igényel, a téma jóllehet megenged némi változatosságot, művészi szabadságot, ám a forma meglehetősen kötött, s már a legkisebb hiba is elárulja az avatatlant. Nagyanyám valóságos művésze a rétesnek, elképesztő precizitással, költői tudatossággal végzi mindmáig a részint rutinná lett, részint sajátos rituáléra emlékeztető mozdulatokat. Akkoriban, gyermekkoromban még irdatlan hatalmam volt fölötte: fél szóra, egy óvatlan óhajra hozzáfogott késlekedés nélkül, ünnepnapokon is, sőt ünneppé téve az ünnepet.

Óriási játéknak tűnt, ahogy dolgozott, furcsa és túlságosan is racionális gyurmázásnak: a tészta végül varázslatos módon lemásolta az asztallapot, aztán fokozatosan testté lett, félelmetes kígyóvá hengeredett. Míg ő alkotott, én felolvastam neki, rendszerint az újságból. Ám jobban szerettem, ha ő mesél, különféle anekdotákat az egyszeri asszony elképesztő főzési szokásairól, ezeket én és a húgom rendkívül mulattatónak éreztük, és szinte menetrendszerűen követelni kezdtük minden alkalommal. Néha verseket is mondott, ha jól emlékszem, Garay János és Arany szövegei lehettek, meg egy hajdan a falu templomában előadott minden ízében rusztikus passiójáték részletei.

Az asztal melletti konyhaszekrény padkáján egy kisebb, ezüstös feszület állt barokkos-szecessziós talapzaton, levehető Jézuskával (e praktikum felfedezése nyilván a mi érdemünk), meg egy énekeskönyv, a fronton maradt nagyapámé. Állítólag – természetesen – gyakran játszottunk a relikviákkal, s nem mindig a rendeltetésüknek megfelelően, kivált a könyv tetszett, furcsa szövegekre leltem benne furcsa nyelven, ám magyar olvasó számára kiejtés szerint átírva... tantum ergo szakramentum... nagyanyám azonnal el is énekelte, persze, egy szót sem értett belőle, ahogy akkor még én sem. Most tudatosítom: ez volt első találkozásom a varázslatos latin nyelvvel, mely – akkor ki hitte volna! – azóta életem egyik meghatározó kalandja, örök, telibe viszonzott szerelme lett. Most már tudom, s minden ízében kóstolgatom is: nagyanyám az angyali doktor, Aquinói Szent Tamás oltáriszentségről szóló himnuszának részletét énekelte, anélkül hogy tudná, miről is szólt a zseniális költemény, miközben a rétes is alakult. A rétessütés rituáléja közben találkoztam egy nyelvvel, melyről manapság galádul azt terjesztik, hogy halott, holott nagyon is élő, úgy nyúlt szét a glóbuszon, mint a rétestészta, úgy telt meg tartalommal, ahogy töltelékkel a tészta, úgy lett minden ízében másmilyen, hogy megőrizte ősi lényegét.

Dédanyám, aki konyhaművészetével 62 évig láncolta magához dédapámat, kivált kalácsainak ízemlékeivel él bennem, a kalácssütés misztériumának viszont sosem lehettem szemtanúja. Ez az ízben lakó törékeny asszony a konyhaművészetet rejtélyes titokként kezelte, a nők territóriumának, varázsterepének tekintette, ahol az alakuló férfinak semmi keresnivalója sem lehetett.Az egzotikum. Falunk szövetkezete egykoron büszkén viselte a csehszlovák–mongol barátság nevet, még ha nyilván felsőbb utasításra osztották is rá. Gyermekkorom óta, mint minden egészségesen kíváncsi illésházi gyerek, élénken érdeklődtem tehát a mongolok iránt. Elképzeltem, ahogy vágtatnak a sztyeppén, ahogy isszák a lótejet (ez meglehetősen undorított), ahogy jurtákban laknak, mint egykoron Attila. Mi sem természetesebb, a romantikus képzelmények után élő mongolt vágytam látni, s óhajom teljesült is. Úttörő-egyenruhában álltunk sorfalat az iskola bejáratánál, vártuk a hivatalos mongol delegációt, jöttek is a pocakos pártfunkcionáriusok, a sztyeppék gazdálkodói, nyakkendős kitudjakicsodák, a falu akkori elöljárói, meg mutatóba talán sorstárs pionírok is. Később elképedve néztem X. bácsi pálinkásüvegét, az üvegben egy igazi kígyó lakott, szélesre nyitott szájjal, ki-kikandikáló nyelvvel, talán nem is élt, de számomra élőnek látszott, körötte merő pálinka, mondhatni abban fürdött. X. bácsi boldogan mutogatta, igen-igen, Mongóliából hozta, amikor a falut képviselte a sztyeppén, nyilván egy mongol– csehszlovák barátság testvéri szövetkezet meglátogatása során, erre már nem emlékszem tisztán. A mongollázat nagyanyám tetézte be igazán, az aznapi süteményről (valóságos költemény volt) kedvcsinálólag azt mondta, a mongolok küldték, ami mérhetetlenül természetesnek és hihetőnek tűnt. Ez volt a legpozitívabb mongol élményem (ez ideig kétségtelenül), s ekkor lettem alighanem az egzotikus konyhák kedvelője is. Az orosz/szovjet konyháról viszont meglehetősen rossz emlékeim maradtak: gimnazista koromban sújtottak az Orosz/ Szovjet konyha hete elnevezésű, november hetedike táján dívó rendezvénnyel (párhuzamosan a szovjet film hetével). Ez lényegében az alapanyagokkal való gáttalan garázdálkodásnak tűnt, ízterrorizmusnak, a tehetségtelenség megdicsőülésének. (Ó, Héraklész, te legfalánkabb isten, sújts le szakmájuk méltatlanjaira!)Blaszfémia. Nyilván furcsán hangozhat, imádtam a böjtöket, sajnáltam, hogy immár csak oly keveset tart a család. Ilyenkor készítették ugyanis a kedvenc ételeimet: a fantasztikus halászlét, hallevest, sült halat sokféleképpen. A halászléfőzés bajnoka apám (nagyanyám kínosan ügyelt arra is, hogy lehetőleg mindkét fia értsen a főzés művészetéhez, s ez mindkét esetben remekül sikerült is). Kiskoromtól fogyasztom is rendesen e halászlét, anyám gondosan lefejtette a halhúst (bár a halnak nem igazán húsa van, pláne böjtkor), jóformán a keze nyomán csipegettünk, úgy táplált minket, mint madár a fiókáit. Apám és anyám ételpártisága életpártiság is: ezt apám példájával célszerű illusztrálni, aki amint anyámat ágynak dönti egy-egy kisebb-nagyobb betegség, mérhetetlen leleményességgel lát a főzéshez, és minimum szent hildegárdi buzgalommal hisz ételei gyógyító erejében.

űrbe kilőtt

szőlőfürt vagy

szemenként lecsipegetve

tömködöm duzzadt húsod

a nyelvem aláaz elnapolt vérszerződés

VI

pirítósra kenve sajtízű halál

örvénybe fúlt pörkölt csészényi lélek

habtészta pórusok közé feszül

pár karika intermediális félelemtalántai láncokkőleves rotyog a füstben fekete üst nyitja

méhét s a kanál fáradt izma újfent erőt nyer

hisz aki mer... no mit aggyak apukám(Csehy Zoltán: Nút, Kalligram Könyvkiadó, 1993)