Folyóvízi pontyozás

Már a kezdet sem ígért sok jót: sorsolás helyett egyszerűen „kiosztották” a sorszámokat. Hol itt az esélyegyenlőség, morogtam az orrom alatt. De ezt még lenyeltem valahogy. Hanem, amikor odacipekedtünk a helyünkre, akkor borult el igazán a kedvem: egy-egy horgász jó, ha két méterre volt egymástól. Úgy ültünk, mint szeptemberi fecskék a dróton. Természetesen már az első bedobások után vita kerekedett, ki hajigálta keresztbe a horgot, nem beszélve az első fogásokról, amikor a hal szorgalmasan „begyűjtötte” az összes szomszéd zsinórját. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy a tó összes pontya a víz közepén, egy fennsíkon bandázott, legalább 150 méternyire a parttól. Egyetlen horgász akadt, aki be tudott dobni odáig – igaz, akkora orsója volt, mint egy kalasnyikov dobtára. A hatórás verseny ettől fogva távdobó versennyé vált, és az öreg szaki, aki nyilván úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét, egymás után huzigálta ki a potykákat. Röviden: rémálom volt, s még fizettem is érte. Azt hiszem, ez volt az első és utolsó verseny, amelyen részt vettem. Ilyen előzmények után természetesen türelmetlenül várom, hogy ismét élő vízre mehessek pontyozni, ahol nem kell népgyűlésen szorongani, s ahol valóban az dönt az eredményről, hogy ki mennyire ismeri a természetet és a halak szokásait.

Néhány jó tanácsBár a tavasz az idén is megtréfált bennünket, mire ezek a sorok megjelennek, remélhetően megállapodott az idő, és felmelegedtek a vizek. S ha kitart a meleg, és leívnak a halak, végre elkezdhetnek intenzíven táplálkozni. Irány tehát a folyó. Előbb azonban érdemes felidézni néhány tudnivalót. Az alábbi tanácsokat főleg kezdőknek ajánlom, hiszen profi horgászoknak aligha tudnék újat mondani.

Ne cipelje a hal az ólmot!

Folyóvízi pontyozásnál természetesen nem finomkodhatunk, hiszen az állóvízzel ellentétben itt a halnak több lehetősége van a szökésre; akadókba futhat, kagylókhoz dörzsölheti a zsinórt, sőt nagyobb folyón maga a víz sodrása is segíti a menekülésben a megakasztott, súlyosabb pontyot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy durva szerelékkel kell kiülnünk a vízpartra. Még ma is akadnak olyan horgászok, akik a régi jó „kételőkés” módszert alkalmazzák, vagyis a szerelék végén van az ólom, s a főzsinórról ágazik le két horog. Ennél a módszernél a pontynak, ha felveszi a csalit és elindul vele, magát az ólmot is cipelnie kell. Természetesen (mert a hal, főleg, ha kapitális öreg jószág, nem buta) azonnal megérzi, hogy valami baj van; a leheletkönnyű kukoricaszem százszoros súlyú! Nem szólva arról, hogy a fölösleges csomóknál könynyebben szakad a zsinór. Vannak aztán, akik a „túlbiztosítás” hevében fonott zsinórt használnak előkének. Ennek az a hátránya, hogy a fonottat a hal hamarább felismeri, hiszen ennek általában nem kerek a keresztmetszete, és nem is átlátszó, fényelnyelő, mint a monofil. Tehát vékonysága ellenére is durva. Jómagam mindig a számomra bevált csúszós szereléket használom. Ebben az esetben mindegy, mekkora az ólom súlya, hiszen azt a hal nem érzi meg. Zsinórból huszonötöset-harmincasat használok, de harmincasnál sohasem vastagabbat. A mai zsinórok teherbírása hihetetlen, és ügyes fárasztással harmincas zsinórral kapitális halat is ki lehet fárasztani. Az ólom ütköztetéséhez pedig elég egy szelepgumi-ütköző, és a hal szabadon viheti a csalit.

A hajszálelőke előnye

Egyre több horgász alkalmazza az ún. hajszálelőkés módszert. Ennek lényege, hogy a horogkötésnél két-három centiméternyi zsinórt ráhagyunk, és erre fűzzük fel a csalit. A ponty úgy táplálkozik, akár a porszívó: felszippantja a csalit, majd kiköpi, újra beszívja, s ha ízlik neki, lenyeli. A horog mellé kötött kukoricát, borsót, gilisztát gyanútlanabbul szippantja be. Az sem mellékes, milyen botot használunk. A dióverő husángoknál tanácsosabb érzékeny spiccű botot keresni a pontyozáshoz. Persze, nem kell túlzásba esni, a sokak által szinte fetisizált feederbotok ugyan érzékenyek, de szerintem fölöslegesen azok. Ne feledjük: a hal a csalit választja, nem a botot! Tehát nem feederrel vagy bolognaival fogjuk a halat, hanem a csalival. Egy 40-80 grammos teleszkóp nagyon is megfelelő a folyóvízi horgászathoz, ráadásul könnyebb szállítani.

Nem etetni, szoktatni kell a halat

Sajnos, a tavakhoz hasonlóan – legalábbis Pozsony környékén ezt tapasztalom –, a folyókon is dívik a túletetés rossz szokása. Ismerek egy-két szakit, aki vödörszámra zúdítja az általa kiválasztott helyre a kukoricát. Akad olyan, aki egész nyáron, és szinte napi rendszerességgel. Mondanom sem kell, hogy ez fölösleges. Nem jóllakatni akarjuk a halat, hanem odaszoktatni egy-egy jó helyre. Elég egy-két kilót beszórni, hiszen a ponty vándorol, tehát hamar megtalálja az eleséget. Ha rendszeresen ugyanazon a helyen talál valami finomat, biztosan rászokik a helyre. Etetni egyébként a száraz kukorica is megteszi, nem kell állandóan szakácskodni. Sokan azt hiszik, hogy a ponty nem tudja megemészteni a kemény kukoricaszemeket. Vagy nem tudják, vagy elfelejtik, hogy a ponty garatfogai úgy működnek, mint a legjobb malomkövek: a legkeményebb magokat és szemeket is meg tudja őrölni velük.

Helyválasztás

Nagyon sok – sőt a legtöbb – múlik a helyválasztáson. Soha ne keressük a kigyúrt, „agyonült” helyeket. Már csak azért sem, mert sokan használják, és fennáll a veszélye, hogy másnak etetünk. Az ilyen helyeken ráadásul nagy a mozgás, a hal pedig szereti a nyugalmat. Ezért keressünk olyan helyet, amely érintetlennek látszik. Néha soká kell keresgélnünk, de megéri. Ha nem zajongunk, nem csapkodjuk a kocsiajtót, és a vízre vetülő árnyékunkkal nem riogatjuk a halat, előbb-utóbb megjön az eredmény.

S végül még egy lényeges dolog. Sokan azt hiszik, hogy a hal ragyogó napsütésben, jó időben táplálkozik. Ennek a fordítottja érvényes. Lehet, hogy tűző napon nagyon jól lehet strandolni, a ponty azonban – különösen nagy melegben – jobban szereti a borongós, sőt az esős időt, abból is a reggeli és a késő délutáni, esti órákat. De ezt már mindenkinek magának kell kitapasztalnia.