„Érzem, hogy feltöltődöm energiával”

Valaminek történnie kell ahhoz, hogy a rejtett képesség felszínre törjön; a legtöbbször erős megrázkódtatás váltja ki azokat az adottságokat, amelyekről az illetőnek korábban sejtelme sem volt. De Klárika gyerekként is különbözött a társaitól. Különös álmokat látott, s ha néha mesélt erről a szüleinek, furcsán néztek rá. Attól tartottak, ezzel a késői, nem várt gyerekkel valami nincs rendben. Klára asszony így emlékezik a gyerekkorára.

– Faluhelyen éltünk. Talán nem mertek elvinni az orvoshoz, nehogy megállapítsa, hogy valami baj van velem. Később, a pedagógusi pályám több mint négy évtizede alatt is ráéreztem bizonyos dolgokra. Eléggé zárkózott vagyok, de akiben megbíztam és akit megszerettem, azt a hibáival és erényeivel együtt feltétel nélkül elfogadtam. Velük beszéltem meg különös megérzéseimet, s ők hittek is nekem.

A markáns változás akkor következett be, amikor a férje meghalt.

– Köztünk nagyon szoros kapcsolat volt. Szerettük a gyerekeinket, mindent megtettünk értük, de első helyen mi voltunk egymásnak. Harmincnégy évig tartott a házasságunk. Talán azért tűnik olyan rövidnek, mert rendkívüli szép volt. Nem gondoltam öngyilkosságra, de arra igen, hogy milyen jó lenne, ha véletlenül elgázolna az utcán egy autó... A gyerekeimnek, az unokáknak se tudtam annyira örülni, mint korábban. Nem tudtam elfogadni, hogy ezután, míg itt leszek e földi létben, soha semmilyen formában nem fogok vele találkozni. S akkor belevetettem magam az idevágó szakirodalom tanulmányozásába, kerestem azokat az embereket, akikről tudtam, hogy foglalkoznak az élet utáni élet kérdésével. Egyszer a nászasszonyom telefonált, hogy a pozsonyi sportcsarnokban egy amerikai gyógyító tart szeánszot. Ez valamikor nyolcvankilenc szeptemberében volt, néhány hónappal férjem halála után. Elmentünk. Késő éjszaka ért véget a szeánsz, egyedül indultam haza, gyalog. Féltem. Fohászkodtam, hogy édes drágám, segíts. Elmúlt a félelmem, és a bokrok fölött, amerre mentem, valami felhő gomolygott végig. Majdnem felkiáltottam, hogy él, valamilyen formában mégiscsak él. Ez olyan érdekes... Ha nekem mondaná valaki, amit átéltem, és amit átélek, nem hinném el.

Klára asszony nemcsak a fellelhető irodalomra szorítkozott.

– A sok mindenféle könyv mellett a Silva-módszer adta meg a legnagyobb lökést. Elhatároztam, hogy addig nem fogok próbálkozni gyógyítással, amíg meg nem próbálom felvenni a férjemmel a kapcsolatot. Kidolgoztam egy meditációs programot. Tulajdonképpen a reikit követem, csak módosítottam rajta. Mindegy, hogyan meditál valaki. A lényeg az, hogy az ember olyan mélyen lemenjen alfa szintre, hogy ott tudjon dolgozni.

Nem törődött vele, hogy ki mit gondol róla, hogy egyesek önzőnek tartják, mert nem gondol az elhunyt lelki nyugalmára, csak hívja, hívja, nem engedi el...

– De nem is kellett hívni, mint utóbb kiderült, mert ő jött, csak én még nem tudtam vele felvenni a kapcsolatot. A találkozások rendszeresek. Három nap egymás után jön, aztán bizonyos ideig nem, legfeljebb, ha valakinek szüksége van rá. Ahogy a férjemmel folytatott beszélgetésekből kivettem, akik a földi életben is önzetlen, minden gonoszságtól mentes életet éltek, azok a mennyországba kerülnek.

Ha az embernek fél órán keresztül fáj valamije, az borzasztó, de ha boldog, a félóra hamar elröppen. Ennyi ideig tart ugyanis a „látogatás”. Egy perccel se tovább.

– Hiába könyörgök, hogy maradj még, drága, egy kicsit. Mindig pontosan fél háromkor jön, és háromkor elmegy. Újév éjszakáján azt mondtam neki, hogy már úgy vártam, hogy ott leszek veled. Mert a Sybilla-jóslatban olvastam, hogy kétezerben lesz a világvége... Nem kell félned, felelte, sajnos még sok rosszat meg kell élni, de még majd jó is lesz. A csernobilihez hasonló katasztrófáktól félt bennünket, és azt mondja, elemi csapásoktól is kell tartanunk, nem annyira nálunk, de egyre gyakoribbak és súlyosabbak lesznek.

Klára asszony sosem foglalkozott szellemidézéssel, asztaltáncoltatással. Különös tapasztalatairól beszámolt parapszichológusoknak is. Azt a megnyugtató választ kapta, hogy nagyon jó úton jár.

– Férjem rengeteg energiát ad át nekem, olykor fura módon. Eleinte nem tudtam, mi akar ez lenni. Igazán nem volt jó és kellemes érzés. Kicsit meg is ijedtem, amikor kétszer is jól fejbe vágott, mert nem bírtam felébredni. Mondtam is neki, hogy próbálj másképp ébreszteni, de ő ezt nem tudja, mert annyira erős ez az energia. Amikor megjelenik, csodálatos légkörben érzem magam, semmihez nem hasonlítható az az érzés. Úgy látszik, tudja, hogy én mennyi energiát adok ki magamból, és mennyire van szükségem. Magam is megtanultam energiát felvenni a reikivel. Az űrből nyert energia más: testi-lelki erőt ad.

Klárika gyógyít is – saját módszert dolgozott ki a kínai akupunktúrás elemek segítségével.

– Először magamon próbáltam ki. Próbálkoztam, kerestem, és rájöttem, hogy ha felveszem az energiát...

Mindig kelet felé fordulok, először behunyt szemmel meditálok, azután a kezem kelet felé tartom, tíztől számolok visszafelé, és egyszer csak érzem, hogy árad a kezembe az energia. Érzem, hogy feltöltődöm. Akkor a kezeimet legalább tízszer jól összedörzsölöm, és a beteg testrészre tapasztom. Nem mindig a fájó részre. Ezzel nagyon kell vigyázni, mert rosszat is lehet okozni, ha nem oda teszi az ember a kezét, ahol szükség van az energiára.

Ezeket a gyakorlatokat részben Vangától, a bolgár vak asszonytól vette át, részben saját magán kísérletezte ki. Férje lelkének látogatásait és a gyógyítási módszerét – egy kiadóra váró – könyvben is megírta. Gyakran érzi a férje jelenlétét, mintha egy finom kis szellő suhanna el a feje mellett. Olyankor gondolatban beszél hozzá.

– De az nem igaz, hogy akkor jön, amikor én akarom... Néha rettenetesen szeretném, ha tanácsot adna... Rákérdeztem, vajon helyes-e, hogy megírtam ezt a könyvet, mert a lelkem mélyén úgy érzem, hogy kiadom a titkunkat. Azt mondta, csak írj, írj. Gyűjtöm az anyagot egy következő könyvhöz. Az írás lefoglal. Azért is, hogy ne gondoljak állandóan a hiányára, egy családregény írásába kezdtem.