Egyikük Hermina, másikuk Izolda

Az újságíró napirendjét a napi események írják, melyek nem hasonlíthatók egy határidőnapló rendszerességéhez. Olykor a legváratlanabb időpontokban kerül sor rendkívüli sajtóeseményre. Például ebédidőben.

Különösen a rendőrök és a katonák szeretik a tizenkettő és a fél kettő közti időpontokat. Ők valószínűleg már rég leszoktak a rendszeres étkezésről, s a hírlapírók szenzációra éhes hadát is szeretnék leszoktatni róla. Félig-meddig sikerrel. A közelmúltban az egyik szlovák hetilap tematikus összeállítást közölt az újságírói életformáról. Ebben külön részt szentelt táplálkozási szokásai(n)knak. Eszerint a „sajtómunkások” gyakran kávéval és cigarettával laknak jól. Olykor kólával „turbózzák”, abban van az energia, ha vitamin nem is... Hol van már az az idő, mikor Krúdy hírlapírója, aki a halállal készült szembenézni, a végül aztán mégsem halálos párbaj előtt kedélyesen velős csontot eszegetett! Ez jut eszembe gyakran, mikor valamelyik szerkesztőséghez közeli étterem – bár némelyikre belvárosi jellege ellenére a kifőzde megnevezés illenék inkább – egyenkosztját lapátolom az arcom mögé a közszolgálati rádió déli hírműsora és a fél kettes lapindító értekezlet között. Ilyenkor hiányzik leginkább a nagymama főztje.

Gyermekkoromat Bátorkeszin, a békés, faluszéli Diófa utcában töltöttem, mely a rendszerváltozás után visszakapta történelmi, bár kevéssé békés elnevezését, így lett Alsó rohamtéri út. Szüleim ingáztak, rám nagyanyám vigyázott, olykor unokatestvéreimre is, így az udvaron általában nagy volt a zsivaj. De mikor mindenkor szelíd nagyanyám kiszólt, hogy gyerekek, gyertek ebédelni, ellentmondásnak nem volt helye.

Nagyanyám három gyermeket nevelt fel, a létező szocializmus hajnalán, viszonylag nehéz körülmények között, konyháját a lehetőségek alakították. Szinte bármilyen rendelkezésére álló alapanyagból képes volt ízletes étket varázsolni a család asztalára. Leginkább leveseire emlékszem szívesen. A hidegen tálalt, édes gyümölcslevesekre, a paprikától vöröslő gulyáslevesre, az idényzöldségekből készített levesekre. Vasárnap pedig – mikor az egész (nagy)család ülte körül az asztalt – semmi egyébhez nem fogható húsleves került a tálba, aranyló zsírkarikákkal a tetején. Ezt leggyakrabban csirkepaprikás követte, nokedlival. És sütemény, többféle. Nagyanyám specialitásai a piték voltak, bár ezt az Amerikai pite három része után már csak óvatosan merem leírni.

Apró gyermekként nehezen értettem meg, nekem miért csak egy nagymamám van, nem pedig kettő, mint minden más játszópajtásomnak az oviban. Négy-öt éves lehettem, mikor erre a titokra is fény derült. Szüleim ekkor vállalkoztak először arra, hogy elvigyenek keletre is, apám szüleihez, akik egy Királyhelmec melletti kistelepülésen éltek. Nekem olyannyira megtetszett ott, hogy alig akartam hazajönni, később kisiskolásként a vakáció egyik hónapját mindig ott töltöttem. Nemcsak új barátokra leltem itt, hanem egy csomó furcsaságra is. Fel nem foghattam, ha itt is magyarul beszélnek, hogy nevezhetik a babot paszulynak, az egrest pedig köszmétének. Pedig a paszulynak központi szerepe volt a keleti mama konyhájában. Készített például habart paszulyt, melynek – e sorok írása közben kell rádöbbennem – már csak a nevére emlékszem, állagára nem. A másik paszulyból készített étel a káposztalépaszuly volt. Ez voltaképpen csülkös bablevesnek indult, ám a főzés folyamata során – nem tudom, mikor, talán az elején, de az biztos, hogy nem a végén – hozzáadtak egy méretes bögrével a spájzban tárolt káposztáshordó tartalmából. A savanyú káposzta leve összefőtt a csülökkel. Vagy inkább összeérett, mert a káposztalépaszulyt sokáig kellett főzni. Ha a káposztalé mennyisége jól el volt találva, a végeredmény fejedelmi volt. Ellenkező tapasztalatokról nem tudok beszámolni.

Később, egyetemi éveim alatt, mikor menzakoszton sínylődtem, utóbb mikor tetőtéri legénylakásomban ettem, amit főztem, gyakran jutottak eszembe ezek a szent asszonyok. Életük jó részét a konyhában töltötték, ahol mindig érezhető volt a családi tűzhely melege. És nem csak azért, mert még nem volt gázsparhelt.