Ebéd mint terápia

Peter Szondi egyik tanulmánykötetében Csehov zsenialitását elemezte. A neves színházi szakember példák sokaságával igazolta: az orosz drámaíró utánozhatatlan bravúrt hajtott végre azzal, hogy hősei valójában monologizálnak a színpadon, holott a színmű ugyebár elvben párbeszédekre épül. Ezt a szabályt rúgta fel a szerző, aki nyilván arra törekedett, hogy a szereplők tragikus sorsa legalább a nézőket rázza fel, ha már a társaikat hidegen hagyja a sokféle fájdalom. Csehov – akár csak minden halhatatlan alkotó – mai közösségi állapotokat is ábrázol. Gondoljunk csak bele: mennyi kétségbeesett vagy éppenséggel reménykedő monológot rebegünk el naponta, mindenféle viszszajelzés nélkül. Munkahelyen s odahaza, családi körben is. Valamikor, immár csaknem fél évszázaddal ezelőtt, az apám megkövetelte, hogy vasárnap mindig együtt ebédeljen a család. Akkortájt ez nem volt nehéz, hiszen ő mesterember lévén vasárnap sosem dolgozott, anyám a kertet művelte, a háztartást vezette, mi meg iskolások voltunk. Amikor a bátyám Kassán kezdett egyetemre járni, kéthetente azért továbbra is együtt étkeztünk. Ekkor vitattuk meg a világ kis és nagy dolgait, saját magunk és egymás gondjait. Egy ideig felnőtt fejjel is sikerült ezt a családi hagyományt tovább éltetni, mert rendszeres körforgásban vasárnaponként mi vendégeskedtünk a szüleimnél, apósoméknál, aztán ők nálunk. Mindeközben nagyot változott a világ. Apám meghalt, feleségem szülei is. Két felnőtt leányom magáncégeknél dolgozik, ahol nincs nyolcórás munkaidő. Hétvégeken saját otthonukban fújják ki magukat. Jómagam hírekre vadászok vasárnaponként is. Lassan mi leszünk többen, akik a hétvégeken műszakokban, ügyeleten, más munkahelyeken tüsténkednek, vészesen csökken ugyanis a szabad szombaton és vasárnapokon rendszeresen megpihenők száma. Zakatolunk, és mind többen eltitkolják betegségüket is, nehogy kirúgja őket a munkaadójuk. Olykor azért elrebegjük testi, lelki nyavalyáinkat, de szinte senki sem figyel ránk. Elcsigázottak és türelmetlenek, ezekből adódóan pedig érzéketlenek vagyunk. Szeretteink iránt is. Ezért iparkodtam visszavarázsolni gyermekkorom vasárnapjait. Irtóztatóan nehéz feladat, de nem lehetetlen. Már könnyebben megy a szervezés, mert az unokám is segít benne. Aki negyedikes létére iskolába, aztán a napközibe lohol, onnan zeneiskolába, majd edzésre. Kész gyomorfekély, ahogyan behajigálja magába a hétköznapi ebédet. Holtfáradtan hazatérő szüleivel leginkább csak a hétvégeken tud beszélgetni. Ha talán még nem érti is, már érzi, miért más a vasárnapi négygenerációs családi ebéd. Ahol jókat eszünk és még ízesebbeket beszélgetünk. Csehov zseniális modelljéből és ezernyi mai szomorú példából is okulva legalább azokra az órákra kiseprűztük azokat a fránya monológokat. Teret adva a lelket balzsamozó, egymásra figyelő párbeszédeknek. Azután valahogy mindig könnyebb és vidámabb a ránk zúduló munkahét.