Csípőben egy kissé…

A múlt század (milyen furcsa ezt leírni, mintha száz évet öregedtem volna néhány röpke év alatt) hetvens éveiben épült az a ház, amelybe huszonhat éve költöztünk. Boldogok voltunk, hogy végre nem lógunk anyám nyakán, nem zavarjuk fel kora reggel (éjszaka dolgozott, nappal háztartást vezetett, hogy mikor pihent, nem is tudom), s legalább a hétvégi álma nyugodt. Amikor az üres lakásban bolyongtunk, minden nagynak tűnt. Amikor meg bebútoroztuk, kiderült, éppen hogy elfér egy négytagú család. Kezdetben nem voltak fontosak a lakás méretei, az első években örültünk, hogy a sors és egy könyvkiadó, meg egy hivatal kegyeiből saját otthonunk van. A konyha berendezése sem okozott gondot. Beépítették a konyhaszekrényt, a kamra nem fért bele a néhány négyzetméterbe, a beépített szekrény, a kamra alteregója, hipp-hopp elnyelt egy-két apróságot, amihez két ajtó _ erkély és szekrény _ ütközése nélkül nem lehetett hozzájutni. Amit belegyömöszölhettünk a hűtőbe, az volt a tartalék, modern háziasszony nem főz be gyümölcsöt, zöldséget, mi több, nem is főz, legföljebb egy teát reggel, hozzá egy falat kenyeret szel, meleg ételt mindenki egyen a munkahelyén, a gyerek az iskolában, vacsorára is megteszi a felvágott. Hogy mindezt a konyhában, mely magyar szokás szerint az étkezés színtere, legföljebb állva lehet elfogyasztani, több váltásban, ketten is alig férnek el, ki törődött ilyen apróságokkal. S ahogy szaporodott ott lakásunk éveinek száma, egyre szűkült a konyha, egyre többet szűköltünk. Reggel mindenki sietett, ha hétvégén – semmi vendéglő, saját koszt – nekiálltam főzni, és valaki betévedt egy pohár vízért, a guta kerülgetett. Az edények száma sem szaporodhatott, hiába kínálták a korszerűbbnél modernebb, maguktól főző fazekakat, lábasokat, maradt a régi készlet, mert nem lett volna hova tenni. Egyszer volt, hol nem volt egy asztal helyett deszka, persze, kiszakadt a helyéből, eszünk hát hol a konyhaszekrény előtt állva, hol kihurcolkodva a hallnak csúfolt előszobasarokban, s folyamatosan fogyókúrázunk, mert konyhánk csípőben egy kissé szűk. Grendel Ágota