Családi harmónia a természetszeretet jegyében

Sidó Szilveszternek a zene és a fafaragás mellett a lovaglás jelenti az igazi kikapcsolódástÉs Sidó doktor úr azon kivételesen erős egyéniségek közé tartozik, akik ha kitűznek maguk elé egy célt, azt tűzön-vízen át keresztül is viszik.

A Sidó házaspár közös életének története még az ógyallai gimnáziumban kezdődött. A fiatalok egy osztályba jártak, és Ágnes szerint egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy majdani élete párja az állatorvosi hivatást választja. „Világéletében az volt a vágya, hogy természetközelben, állatokkal körülvéve élhessen – meséli mosolyogva a ház asszonya, aki maga is rokon szakmában dolgozik: mezőgazdász, a mintegy 1300 lakosú Búcs község szövetkezetének vezető agronómusa. – A férjem gondolkodásmódját, és egyáltalán, az egész életmódunkat jellemzi, hogy mi hátulról kezdtünk építkezni. Először a nádfedeles istálló, azután a csűr épült meg, a lakóház átalakítása csak ezek után következett. Az első ló ‘89-ben, a kisebbik lányunk születésekor került hozzánk. A férjem a szövetkezetből vásárolta, keverék állat volt, akkoriban még nem volt divat a lovak tartása. Nem is igen hittem a szememnek, amikor Szilviék bevezették a kapun. Emlékszem, Orsolya még járni sem tudott, amikor már lovon ült. Emese, a nővére öt évvel idősebb, de mindkét gyerek számára annyira természetes volt a lovak közelsége, hogy nemegyszer megesett, ha valamelyik kicsit hívtuk, egyszerűen átsétált az állat hasa alatt, és észre sem vette. Hamarosan megszaporodott az állomány, a férjem ugyanis beleszeretett a shaghy arab lovakba, és mert a közelben nem találtunk ilyen fajtát, Debrecenből hoztunk. Ma is két ilyen kancánk van. Én ritkán ülök lóra, de ha a párom elutazik, természetes, hogy tőlem kapják meg az abrakot. Régebben besegített az édesapám, de ő sajnos már nincs közöttünk... Az állatok és az istálló tisztántartása viszont kizárólag a férjemre tartozik. A lovak jó időben nappal rendszerint az udvaron kialakított karámban vannak. A lányaink remekül ülik meg a lovat, főleg Emese lovagol ki gyakran egyedül – pihenésképpen. Ő most 21 éves főiskolás, tudományos biológiát tanul, Orsolya pedig a komáromi Selye János Gimnázium első osztályába jár.”

Miközben Ágnessel beszélgetünk, a doktor úr elnézést kérve kicsit kifújja magát, mint mondja, csupán pár perccel korábban érkezett haza egy nehéz esettől. Tény, hogy Sidó Szilveszter kivételesen lelkiismeretes állatorvos. Holott, ahogy ő fogalmaz, a kassai egyetemen, ahol 1985-ben, tehát mélyen a szocializmus éveiben végzett, az iparszerű, nagyüzemi szarvasmarha-, sertés- és baromfitartás egészségügyének a kiszolgálására lettek kiképezve. A régi, még klasszikus állatorvoslást tanuló és oktató tanárok marginális szerepet játszó órái mellett ezért a házi- és hobbiállatokkal, valamint a gazdáikkal való bánásmódot, azaz a kisállatpraxist a doktor úr később sajátította el, elsősorban magyarországi posztgraduális képzéseken. Az az empátia viszont, amivel egy-egy kutyus vagy cicus elvesztésekor az állatok gazdáival foglalkozik, vagy az orvossal születik, vagy sem. Sidó Szilveszter pontosan tudja, hogy egy mindenki más számára közömbös állat elhullása mennyire megviseli annak szerető gazdáját. Mert őt magát is megviseli, és órákig, napokig képes gyötrődni, hogy vajon mindent megtett-e az állat megmentése érdekében. Valószínűleg ezért keresik meg a kisállat-tulajdonosok akár nyolcvan kilométeres távolságból is.

S. Sz.: Állandó időzavarban vagyok, és nagyon bánt, ha nem tudok valahová időben odaérni, vagy hiába várnak rám a rendelőmben. Mert sajnos néha ez is előfordul. És ilyenkor, bizony, a családnak sem könnyű velem. Egyébként pedig én még soha nem unatkoztam. Az állatorvosi tanulmányaim mellett ugyanis a kassai egyetemi évek több szempontból is meghatározták a további életemet. Magyarként kerültem oda, szlovákul nem tudtam különösebben, de kialakult egy szűkebb, hatfős baráti körünk, ahol egyedül én voltam magyar. Ami sem engem, sem a többieket nem zavarta. S nem hogy évet, még vizsgát sem ismételtem. Másodikos-harmadikos koromra már alaposabban megismertem Kassát is, és tagja, majd később vezetője lettem az ottani Csemadok mellett működő Fábry Zoltán Művelődési Klubnak. Ez nagyon sok időmet lefoglalta, s ráadásul beléptem az Új Nemzedék Néptánccsoportba is. Az egyetem befejezéséig ott táncoltam, utána pedig egy ideig a komáromi Hajósban is folytattam a néptáncot. Egyetemista koromban ismerkedtem meg az erdélyi népi kultúrával is, a táncok mellett a fafaragó mesterek munkái ragadtak meg legjobban. Teljesen autodidakta módon sajátítottam el a fafaragást, a régiónkban szinte mindegyik településen áll egy-egy kézzel faragott kopjafám. De készítettem domborműveket is, egyik legismertebb munkám a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház falát díszíti. A saját házunkban minden polcot és fali díszt jómagam faragtam, az egyik büszkeségem egy középkori mintára készült, működő fa falióra. Maradék szabadidőmben pedig zenélni szoktam a barátaimmal. Van egy kis együttesünk, a Doki és a szívtiprók trió, zömében feldolgozásokat játszunk három gitárral, szájharmonikával, de vannak saját szerzeményeink is. Én egyébként is mindennap gitározom vagy zongorázom, egyszerűen szükségem van arra az öt-tíz percre, oldja a feszültséget. És nyaranta teszünk egy több napos lovas túrát is a barátainkkal vagy tízen, s rendszerint a lányok is velünk tartanak.

Ennyi minden mellett maradt ideje a családapaságra?

S. Sz.: Nem tudom, milyen családapa vagyok. Olyan kifejezetten gyerekkel játszós szabadidőm soha nem volt, viszont mindkét lányom bármikor ott lehetett és lehet mellettem. Jó ideje a műtéteknél is segítenek. Emese gyakorlatilag képzett nővér. Évek óta asszisztál, akkor is, ha lóval, vagy más, hasonlóan nagy termetű állattal dolgozom. De már Orsolya is utolérte őt. A lányaimmal is, ahogy az élet minden más területén, igyekszem toleráns lenni, viszont abszolút következetes is vagyok. A minap történt, és talán jellemző lehet az életünkre, hogy a kisebbik lányom, annak ellenére hogy egy házban lakunk, rám mosolygott. Amikor megkérdeztem, miért nevet, azt felelte, „semmi különös, csak örülök, mert régen láttalak”. És ez így igaz, mert gyakran korán reggel elmegyek itthonról, és csak késő este érek haza.

S. Á.: Szerintem a lányok világlátásának alakulásában meghatározó a férjem hatása: az állatszeretet, a rajzolás, a zene és a történelem szeretete egyaránt.

Sidó doktor úr valóban elképesztően nagy munkabírású, és legalább annyira sokoldalú ember. Már tizenhat évesen állatokról szóló szakcikkeket írt az akkori Új Szó Vasárnap magazinjának Gyermekvilág rovatába, sőt ő maga rajzolta a fényképszerűen hiteles állatportrékat is. Mostanában Emese lánya készít nagyszerű grafikákat.

S. Sz. A kezdetekről annyit tudok mondani, hogy a mi családunkban senki nem volt ilyen beállítottságú, mint én, még a testvérem sem. A szüleim pedagógusok, a történelem és a kultúra szeretete innen eredeztethető. De gyermekkoromban én leginkább arról voltam híres, hogy nagy előszeretettel estem bele rendszeresen úgymond véletlenül a kertünk végében húzódó kanálisba, hogy fáradhatatlanul jártam a környező erdőket, kutattam a közeli tavat... Később el-ellátogattam a komáromi múzeum természetrajzi osztályára, amelynek akkor az ornitológus Binder Zoli bácsi volt a vezetője. Általa ismertem meg az ország teljes madárfaunáját, s nekem a mai napig nem „csak egy madár repül”. Mindegyik érdekelt, a hangjuk, a költési szokásaik... Azután egy időben belemélyedtem a természetfotózásba, majd a gombák világába. Itt is akadt segítségem, mégpedig eléggé szokatlan helyről. A gimnáziummal szemközt volt egy temetkezési kereskedés, annak a vezetője, Futó Ernő bácsi országos hírű gombaszakértő volt. A temetkezési bolt kirakata egészen elképesztő látványt nyújtott: a koporsók és koszorúk között mindenütt szárítottgomba-füzérek lógtak... Amikor már eléggé kiismertem magam a gombák között, Ágival, akinek akkor már udvaroltam, elkészítettük Bátorkeszi gombavilágának a feldolgozását. Ő végezte az adminisztratív részt, de mindenestől ráírattam a nevére. És miután a szóbeli részében is sikerrel szerepelt, ő lett az országos biológiai olimpia első helyezettje, és nem kellett felvételiznie a főiskolára.

Hát, kevés fiatal lány kap ilyen imponáló ajándékot a szerelmétől...

S. Á.: A randevúinkon az erdőbe jártunk gombákat keresni meg még peléket nézni, mert Szilvi a mogyorós pele bátorkeszi előfordulásáról is írt egy versenydolgozatot. Jóval később, a házasságkötésünk után és a lovak előtt is mindig tartottunk valamilyen állatot. Egyedül a jákó papagájt költöztettük tovább, mert megállás nélkül beszélt egész nap.

Most három kutyussal találkoztam az udvaron...

S. Sz.: A két fekete puli közül a rövidebb szőrű, a Tompi igazi véradó. Ha valamelyik beteg ebnek vérre van szüksége, Tompika egy állatorvos kutyájához méltóan alázattal tűri, hogy megcsapolják. A másik, a hosszú bundás igen ritka fajta, Borcsának hívják, s már tizenkét éves. A kis fehér terrier pedig Csibész. Jól kijönnek egymással, de a cicákat nem tűrik meg a közelükben. A családnak van egy további kedvence is, Ödön, a csincsilla. Ő egy dél-amerikai rágcsáló, s legszívesebben a fürdőszobában tartózkodik.

Összegzésképpen azt is mondhatnánk, hogy az állat az állatorvos házában van a legjobb helyen. Sidó Szilveszterék esetében ez mindenképpen igaz. A búcsi doktor és felesége nemes útravalót adott leányainak: az emberre és állatra egyaránt kiterjedő törődés képességét. Amit egyszerűen csak önzetlen szeretetnek szokás nevezni.