Csak őszintén, drágám!

„Az apai nagyapám mesélt egy történetet gyerekkoromban, ami arról szólt, hogy egy vasárnap a testvére egyszer csak felállt az asztaltól, vette a kalapját és közölte, örökre elmegy. Miért? – kérdezte a felesége. Mert minden vasárnap húslevessel bosszantasz, holott ki nem állhatom. És még arra sem adott választ, hogy mindezt miért 20 év után közölte” – idéz a családi legendáriumból Tamás, annak kapcsán, hogy hová vezethetnek egy párkapcsolatban a hosszú évekig, tapintatból elhallgatott bosszantó apróságok. „Remekül szórakoztam a sztorin, aztán eltelt pár év, és hirtelen magamra ismertem. Rádöbbentem, hogy halálosan idegesít, ahogy a feleségem mindent elpakol utánam, egyetlen csikket is kitisztít a hamutartóból, és ötpercenként szellőztet. Ráadásul nem is értettem, hogyan jutottam el attól a ponttól, milyen rendes feleségem van addig, hogy ha még egyszer megigazítja a terítőt, üvölteni fogok. Végül csak megmondtam neki, mire könnyekben tört ki, hogy ő a lelkét kiteszi, én meg nem értékelem. Persze, utána hiába magyaráztam, hogy az elkövetkező negyven évünkért tettem... Éljen az őszinteség!” – kesereg.

Mondd ki, ne törődj a következményekkel

Tamásék kapcsolati problémáira tehát nem volt gyógyír a teljes, minden lapot kiterítő őszinteség, amit egy angol írás említ, mint egy durva, de működőképes módszert az emberi viszonyok helyrehozására. A Times Online cikkében a szerző a „radikális őszinteséget” egy karambolhoz hasonlítja, és azt állítja: ha valami, hát ez biztosan megváltoztatja az életet.

Azt javasolja: bármi jut is az eszünkbe, mondjuk ki, és ne törődjünk vele, hogy az igazság fájhat, jellem-gyilkos lehet és esetleg a karriered, vagy a kapcsolatod végét okozhatja. Ez csak azt jelenti: igen, célba találtál.

A cikk néhány példát is hoz a keresetlen őszinteségre: egyebek mellett egy virginiai pszichológus, Brad Blanton Kegyetlen Őszinteség nevű workshopját említi, ahol az emberek egymás szemébe vágják az igazságot, mert a workshop azt ígéri, ha ennyire őszinte leszel és nyitott, akkor megjavul a viszonyod az emberekkel.

A „megsemmisítő nyíltság művésze” – ahogy a szerző a terapeutát aposztrofálja – szerint, a hazugság éket ver a kapcsolatokba, amit csak az őszinteség hozhat helyre. Arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan esetek, amikor megengedett a hazugság, így felelt: „Javaslom, hogy sose hazudjunk a személyes kapcsolatainkban. De ha Anne Frankot rejtegeted a padláson, és a nácik kopogtatnak az ajtódon, akkor hazudhatsz.”

Ne a vágyadat, a másikat szeresd

A 100% őszinteség az általunk megkérdezett esetekben sem jött be: a történetek általában arról szóltak, hogy az őszinteségből veszekedés lett, utána pedig semmi sem változott, a párok nem tudtak változtatni a szokásaikon, viszont egyre inkább egymás idegeire mentek.

C. Molnár Emma pszichológus szerint ennek az lehet az oka, hogy nem objektív személyként tekintünk a másikra.

„Egy férfi–nő kapcsolat alapvetően egy választás mentén zajlik – mondja a szakember. – A választásnak van egy nagy csapdája, nevezetesen az, hogy vajon a vágyaink teljesítőjét látjuk-e a másikban, vagy pedig azt nézzük, az ő szándéka, vágya, képessége passzol-e a miénkhez. Ha nem számítjuk bele a másik akaratát a történetbe, hanem egy ilyen vágy-motívum alapján történik a választás, akkor a kapcsolatnak viszonylag rövid időn belül megjelennek a hátulütői, mert egyszer csak számon kéri egymáson a két fél, hogy ugyan miért nem vagy a vágyteljesítőm.”

C. Molnár Emma egy olyan példát hoz fel, amikor egy nő arra panaszkodott, évek óta együtt volt a párjával, aki nem kívánta őt, és két-három hónap is eltelt két szeretkezés között. „Igaz – ismerte be a hölgy – mindig ilyen volt, de én most már rosszul bírom.”

A szakember szerint itt nem segítene az őszinteség. Inkább a hölgynek kellene eldönteni, hogy kárpótolja-e őt egy neki jóleső élet, egy szövetségi viszony, egy érzelmi kiegészülés a számára elégtelen szexualitásért. Ha nem, akkor egyszerűbb véget vetni a kapcsolatnak. (o-o)

Őszinte nemzetek

A Times Online cikk szerzője különböző nációkról is leírja, mennyire jellemző rájuk az őszinteség. „A közép-európaiak kegyetlenül őszinték – írja Stefanie Marsh. – Ahogyan a balkániak és a kelet-európaiak is.” Az írónő példákat hoz fel, többek között egy bosnyák barátjának esetét, akivel együtt ebédelt: „Ebben a nyakláncban olyan vagy, mint egy szajha” – mondta neki a barátja, aki nagyon meglepődött, hogy ezután kérte a számlát, és otthagyta. Megemlíti még az indiai újságárust is, akinél vásárolni szokott, és aki hosszú időn át minden reggel azzal üdvözölte, hogy „nagyon fáradtnak néz ki, vagy talán beteg?” Majd a túlságosan szókimondó történetek után így folytatja: „A kegyetlen őszinteség hadműveletének olyasmivel kell kezdődnie, ami az udvariasság, a diplomatikus viselkedés és a túlzások körül forog.”