Beleszerettem a színészet nevű mesterségbe

Fizikailag egy kicsit észreveszem, de lelkileg úgy érzem, mintha tizennégy éves volnék, s éppen jönnék ki 1962-ben a Ki mit tud? elődöntőjéből, a bolgár kultúrotthonból, a Pintér nevű barátommal.

Hogy jutott eszükbe, hogy jelentkezzenek a vetélkedőre?

Tanárok utánzásával kezdtük. Volt egy – talán velünk született – parodista adottságunk. Olyan gyerekszínészfajta voltam, mert még a Ki mit tud? előtti időben szerepeltem egy filmben. Elkezdtünk színházba járni a barátommal és áttértünk a színészutánzásra, ahhoz is volt fülünk. Az osztálytársaink alkották a közönséget, akik rábeszéltek, hogy az országos felhívásra jelentkezve mi is nevezzünk be a versenybe. Hallgattunk rájuk.

Érettségi után rendező szakra szeretett volna felvételizni, de miután abban az évben nem indult ilyen képzés, színésznek jelentkezett. Mindegy volt, csak színház legyen?

A színház nem is érdekelt engem akkor, inkább a film. Úgy okoskodtam, hogy ha csak a három év múlva meghirdetendő filmrendező szakra jelentkezem, akkor közben elvisznek katonának, mindenféle kellemetlenségek érnek. Beadtam a jelentkezési lapomat a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, hátha fölvesznek véletlenül, s onnan valahogy átmegyek a filmes osztályba. Fölvettek, a színész osztály tagjának, Várkonyi Zoltán vezénylete alatt, aki a mesterünk és osztályfőnökünk volt. Nagyon jó társaságba kerültem, beleszerettem a színészet nevű mesterségbe, és úgy maradtam azóta is..

Azóta meggyőződése talán, hogy mindig jól dönt a sors?

Nem dönt mindig jól, de hagyom, mert úgyis rajta múlik minden. A főiskolai döntését nem bánom, mert a filmrendező pálya diploma és végzettség nélkül sem került elérhetetlen messzeségbe, televíziójátékokat rendeztem, igaz, kicsit öregebben, másfél nagyfilmet is, a Sztracsatellát és A miniszter félrelépet – Koltai Róberttel közösen.

Említette nemrégiben, hogy a tehetség, szerencse, munka hármasából nem mindegyikben hisz. Melyek is vannak Ön szerint túlsúlyban ezek közül?

Ez afféle személyes filozófiám, amely szerint a szerencse és a tehetség számít, a munka meg nem annyira. Amikor valaki nagyon szorgalmas, és azt mondja, hogy a szokásos délelőtti színházi próbamennyiség helyett próbáljunk tizennyolc órát, szerintem nem lesz jobb az előadás, legalábbis én ilyenről még nem hallottam. Olyant viszont nagyon sokat láttam, hogy három óra próba után azt mondták, most már elég, menjünk haza, mégis remekül sikerült a bemutató. A könnyedségben hiszek, a szerencsében, a sorsban meg ilyenekben. Persze, azért kicsit szorgalmasnak is kell lenni, mert meg kell csinálni mindent, amit ránk bíznak, de erőlködés nélkül.

A színészek, akik írnak, legtöbbször elmélkednek a színházról, elemzik pályájukat, felelevenítik a nagy elődök alakját. Ön is ír, de inkább jeleneteket. Miért?

Nem volt még erőm, időm vagy érkezésem az összegzésféléhez. Talán affinitásom sincs hozzá. Társaságban, egy kávéház szegletében szívesen nosztalgiázom a barátokkal arról, hogy milyen jó is volt, amikor fiatalok voltunk, de a mi szakmánkban előre kell nézni. Amikor hátrafelé pillantgatunk, s azt mondjuk, ó, hát ezt mennyivel jobban csinálta a Várkonyi, a Latinovits, a Ruttkai, a Csortos, vagy hogy Shakespeare 1600-ban mennyivel jobban írt, mint ma a nem tudom, kicsoda, az nem viszi előbbre a karrierünket, a sikerünket. A szakmánknak az adhat lendületet, ha kitaláljuk, hogy most, ma mi kell az embereknek, s az lenne az igazi, ha azt is ki tudnánk eszelni, holnap mi fog kelleni nekik.

Szívéhez nőtt szerepeire sem szokott visszaemlékezni?

Azt se nagyon szoktam. Nem vagyok nagy rendszerező, nem szeretem a címkéket, a skatulyákat, azt, ha dossziézzák az embereket: ő filmszínész, ő parodista, ő humorista. Meggondolatlanul azonban sorolom a kedves szerepeimet, ahogy eszembe jutnak. Nagyon szerettem a Sötétség délben című Kostler-darabot, amelyet a rendszerváltás tájékán a Vígszínház pincéjében játszottunk. Stúdióelőadás volt, s borzasztóan élveztem, hogy tőlem egy centire ültek a nézők. Ugyanígy szerettem a III. Richárdot, ami nem volt egyértelműen sikeres, de néhány ember el volt bűvölve tőle, s ez megmaradt bennem. Szerettem Füst Milán Lázadó című egyfelvonásosát a Pesti Színházban vagy Rank doktort a Nórában. Kedveltem a Radnóti színházban a Hajmeresztő című interaktív játékot a nézőkkel. Szeretem Woody Allen darabját, a Játszd újra, Sam!-et, ezt 25. éve játszom. Újként szeretem Az élet, mint olyan című, Ilan Eldad által rendezett izraeli darabot, mert minden este érezni, mennyire megérinti az embereket, a humorával éppúgy, mint az érzelmeivel. S persze feledhetetlen a Közjáték Vichyben című darab, mert kamaszként 1965-ben Latinovitstól 35 centiméterre lehettem a színpadon. Ültem és néztem, hogy próbál egy szerepet, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt aztán később egy tévéjátékban megöröklöm. Irtózatos erővel hatott rám Latinovits nagy tehetsége és egyénisége, meg voltam veszve a színészetéért. Színházba járós időszakom kezdetén a Madáchban láttam Gábor Miklós Hamletjét, méghozzá tizenháromszor, mert annyira tetszett, hogy egy 1600-ban élt szerző 1200-ban játszódó történetéből személyesen engem meg tud szólítani, hallatlan modernül beszél hozzám az apa-fiú kapcsolatról.

Ellenkezik-e, ha azt tartják Önről: mintha folytatná a Salamon Béla–Kabos Gyula-féle vonulatot?

Nem ellenkezem, csak kevésnek tartom. Örülök, ha tudják rólam: vannak, voltak kicsit sötétebb oldalaim, drámaibb szerepeim is, jó, ha emlékeznek, hogy egyáltalán nem humorosak azok a televíziójátékok, amelyeket rendeztem. Valószínűleg azért nem szeretem, ha a humor kategóriába sorolnak be, mert ez egy beteges ország. A világ minden táján minden színész büszke volna rá, – minálunk, sajnos, akár a színház, a film, a televízió, az irodalom, a képzőművészet példáját nézem, van egy olyan sznob kör, amelynek tagjai hosszú ideje múlatlanul azt sugallják, éreztetik, hogy a humor alacsonyabb rendű műfaj. Ha valaki rosszul játszik el egy görög tragédiát, annak sokkal nagyobb rangja van, mintha jól előad egy kabarétréfát a televízióban. Ezt igazságtalannak tartom. Ezért kevés nekem egy kicsit, ha „salamonbélás” pesti figurának állítanak be, szeretnék ennél szerteágazóbb, többfajta lenni. És szabadabb.

(A szerző az MTI-PRESS munkatársa)