Panoráma

Az értelmiségi szupersztárok felemelkedése

Mit tud Jordan B. Peterson és Yuval Noah Harari? Két értelmiségi sztárszerző, akik legalább annyi dologban különböznek, mint amennyiben hasonlítanak. Harari a 21. század globális kihívásaira, Peterson pedig a önmagunkkal szemben támasztott szabályok fontosságára hívja fel a figyelmet. A két, látszólag teljesen különböző üzenet pedig meghódította a világot.
Hegedűs Norbert

2019. március 20. 18:52

Yuval Noah Harari (b) és Jordan Peterson kényelmetlen igazságokat vágnak az arcunkba

A filmsztárok, popikonok és valósághősök világában az értelmiségnek régóta csak a háttérben jut szerep. A helyzetbe többé-kevésbé mintha maga az érintett társadalmi réteg is belenyugodott volna, alig küzdve ellene, lemondó fejrázással belenyugodva az elkerülhetetlenbe. 

Szerencsére a helyzet mégsem teljesen reménytelen: tőlünk nyugatabbra ugyanis szinte a semmiből egyre-másra tűnnek fel az értelmiségi „szupersztárok”, akik bestseller könyvekkel, sikeres műsorokkal, stadionnyi ember előtt tartott előadásokkal cáfolják meg azt a sztereotípiát, mely szerint a mai átlagember nem igényli a tudást. Mindez a populista politikusok térnyerése mellett zajlik egy olyan korban, mikor trollhadseregek dolgoznak azon, hogy aláássák bármilyen információ hitelességét, ami nem tetszik a megrendelőiknek. 

És mégis: az olyan szerzők, mint Yuval Noah Harari vagy Jordan B. Peterson hatalmas sikereket érnek el köteteikkel, melyek nem épp a legegyszerűbben emészthető vagy legkellemesebb igazságokat tartalmazzák. Sikerük látszólag teljesen szembemegy az uralkodó korszellemmel, de csak az első pillantásra, valójában teljesen természetesen következik belőle: egy korban, mikor minden információ hitelességét megkérdőjelezi valaki, logikusan jelentkezik az igény a „biztos” tudásra. És mind Harari, mind Peterson tonnányi szakirodalommal támasztja alá állításait. 

Értelmiségi sztárok, sztárírók persze mindig is voltak. Az elmúlt évtizedekből Stephen Hawking, Richard Dawkins, Carl Sagan, Csányi Vilmos neve juthat eszünkbe először, de a sor hosszasan folytatható. Mindannyian fontos művek szerzői, akik azon igyekeztek, hogy a tudomány komplexitását az egyszerű ember nyelvére lefordítva küzdjenek a „sötétség” ellen. Mégsem alakult ki körülöttük akkora hisztéria, mint Harari és Peterson körül (talán Hawkingot kivéve, de az ő tömegmédiához való hozzáállása számos tekintetben megelőlegezi a tárgyalt duó módszereit). 

A feszes szöveg, a remek stílus, az érdekes téma ma már nem elég a sikerhez. Közérthető módon, mindenki számára befogadhatóan írták meg a könyveiket? Ez ma már alapkövetelmény, a 21. században ez kevés ahhoz, hogy kihallatszon a hangjuk a zajból. 

Miben más tehát Jordan B. Peterson és Yuval Noah Harari, mint a korábbi értelmiségi sztárok? Erre a kérdésre keressük a választ a szerzők egy-egy viszonylag friss sikerkönyvét, a 12 szabály az élethez című művet és a 21 lecke a 21. századra című könyvet elemezve. 

Megosztó professzor

Jordan B. Peterson egyesek számára a megmentőt, mások szemében az ördögöt testesíti meg. Megítélése széles skálán mozog attól függően, hogy éppen kit kérdezünk meg róla. Egy azonban biztos: könyve, előadásai és podcastjei soha nem látott sikert hoztak neki, és elképesztő indulatokat váltottak ki. (Ebben persze közrejátszik az is, hogy a professzor meglehetősen magabiztosan kezeli a közösségi médiát, és szeret karcosan fogalmazni, tudva, hogy így több emberhez juthat el az üzenete.) 

A kanadai pszichológusprofesszort milliók követik a YouTube-on, telt házas előadásokat tart, és – ahogy már írtuk – a 12 szabály az élethez című könyve sorra dönti meg az eladási rekordokat. Ugyan a könyv önmagában is érdekes olvasmány, a sikere nem vonatkoztatható el a „Jordan Peterson-jelenségtől”, ezért röviden tekintsük át, hogy lett világhírű egy kanadai pszichológusprofesszor. 

Peterson még 2016-ban azzal került a címlapokra, hogy megtagadta, hogy a Kanadában bevezetett szabályok értelmében a transzneműekre vonatkozó névmásokat alkalmazza, ezt ugyanis az állam szólás- és gondolatszabadságba való beavatkozásaként értékelte. Ez a vita Szlovákiából nézve elég távolinak tűnik, itt nem is boncolgatnánk tovább. Azért fontos megemlíteni, mert Peterson világlátásában központi helyet foglal el a szólásszabadság, és mert a professzor ennek a botránynak a hullámjait meglovagolva vált értelmiségi szupersztárrá, tévé- és rádióműsorok, podcastek gyakori vendégévé. A törvények által előírt névmások kötelező használatának szerinte sokkal inkább a szólásszabadsághoz, mint a genderelmélethez van köze, és ezért lépett fel a kezdeményezés ellen. Mindez nagyjából akkor történt, mikor az amerikai egyetemeken a tetőfokára hágott az ún. „safe space-ek” körüli hisztéria, így a prof hamarosan a két front között találta magát. Petersont mind a jobb, mind a bal megpróbálta beskatulyázni, de ő eddig kínosan ügyelt arra, hogy megtartsa a függetlenségét. 

12 szabály

Rend és káosz 

A 12 szabály megírását megelőzte egy hasonló lista, melyet Peterson egy Quora nevű weboldalon hozott létre. Ezen az oldalon bárki kérdezhetett bármit, és erre bárki válaszolhatott. Az olvasók voksolhattak a nekik tetsző válaszokra, melyek így felkerülhettek az oldal tetejére. Peterson itt megválaszolt egy „Mi a legfontosabb, amit mindenkinek tudnia kéne?” felvetésű kérdést – és hatalmas sikert aratott. Az oldalon pontokba szedett negyven választ végül tizenkettőre csökkentette, s az ezekhez írt esszékből áll össze az itt emlegetett könyve. 

Peterson szerint „a világ mint előadás rendből és káoszból áll”. A rend az, amikor az emberek a jól ismert társadalmi normák szerint viselkednek, kiszámíthatók és együttműködők. Ezzel szemben a káosz az, ahol és amikor valami váratlan történik. Elsődleges fontosságúnak tartja a közös kulturális rendszereket (rend), melyek értékrendként szolgálnak, célokat és értelmet adnak az életnek. Ezeket szembe lehet állítani a szenvedéssel (káosz), és ezek nélkül megjelenik a nihilizmus és a kétségbeesés. Az értékrendszerek természetszerűen konfliktusba kerülhetnek más értékrendszerekkel, aminek az atomháború árnyékában végezetes következményei is lehetnek. Az értékrendszerek hiánya viszont kaotikussá és elviselhetetlenné teszik az életet – vagyis ez sem járható út. 

Peterson az elsőre feloldhatatlannak látszó dillemmát az egyén felemelkedése és fejlődése által tartja megoldhatónak:

„Mindenkinek a lehető legnagyobb felelősséget kell vállalnia az egyéni életért, a társadalomért és a világért. Mindenkinek igazat kell mondania, megjavítani azt, ami elromlott, lebontani és újjáalkotni a régit, az elavultat.”

Ez nem kis feladat, sőt, a létező legnagyobb, ám útját állhatja a „tekintélyelvű hit borzalmának” és az „állam összeomlását követő káosznak”. 

A két szélsőség között keskeny ösvény vezet, és Peterson könyve az ezen való előrehaladást hivatott segíteni. És hogy miért kellenek ehhez szabályok? Nos, a szerző egyedi szemszögből látja az emberiséget: „Teherhordó állatok vagyunk. Viselnünk kell a terhünket, mely a szerencsétlen létünket igazolja. Rutin és hagyomány kell nekünk.”

„Hasat be, mellet ki!” 

De térjünk rá a konkrét „szabályokra”. A könyv tizenkét fejezete lényegében tizenkét hosszúra nyúlt, sokszor csapongó esszé, melyben a szerző kifejti és igazolja a tizenkét szabályt. Ezek között vannak egyszerűek, trükkösebbek és elsőre egészen furcsának hatók is. 

Mindjárt például az első szabály: „Hasat be, mellet ki!” Mi akar ez lenni? – gondolhatja az olvasó. Csakhogy Peterson – meglehetősen hosszasan, a homárok viselkedéséből kiindulva – elmagyarázza, hogy a domináns testtartás bizonyítottan képes befolyásolni a harci kedvet és a viselkedést: „Ha (…) rossz a testtartásunk (…), akkor kisebbnek, legyőzöttnek, hatástalannak érezzük magunkat. Ezt a többiek reakciója is meg fogja erősíteni” – írja. Márpedig „ha legyőzöttnek tettetjük magunkat, úgy fognak bánni velünk, mintha vesztésre állnánk”. Ebbe az állításba pedig nehéz belekötni. 

Peterson stílusa – hogy az egyszerűen hangzó szabályból kiindulva csapongó anekdotázásba kezd – ugyan néha nehezen követhetővé teszi a szöveget, de egy pozitívuma mindenképp van: lehetővé teszi, hogy kívülről-belülről, minden szögből megvizsgálja a felvetett problémát, és lehetőséget ad a szerzőnek, hogy tudományos tényekkel, valamint az életből vett történetekkel is igazolja az állításait. Az érvelés során gyakran merít a bibliai történetekből, de a kulturális referenciák sora nem áll meg itt: Pinokkió meséjétől Szolzsenyicin regényein keresztül számos művet érint. 

A következő érdekes szabály a hatodik, mely így hangzik:

„Tegyünk rendet a magunk háza táján, mielőtt a világot kritizáljuk!”

Ismét egy viszonylag egyszerű utasítás, melynek messze nyúló következményei vannak. Peterson alapvetése, hogy az élet: szenvedés. De egy dolog, ha az életben csapás csapás után ér bennünket, és egy másik dolog, ha elmulasztjuk az ezekre való felkészülést, esetleg meg sem próbáljuk elkerülni őket. A professzor szerint az a minimum, hogy elkezdjük abbahagyni azokat a dolgokat, amelyekről tudjuk, hogy rosszak. Ennek része az, hogy ne próbáljuk meg átformálni a világot, míg a saját életünkben nem raktunk rendet. Ha pedig lépésről lépésre rendet teszünk magunk körül, egyszer csak azt vesszük észre, hogy csökkent a szenvedés is, amely körülvesz minket. 

Ideje felnőni 

Nem szeretnénk lelőni a könyv összes poénját, de már ebből a két szabályból levezethetjük Peterson logikáját: a káosz elkerülésének módja, ha felnövünk, vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, szembenézünk a kellemetlen kérdésekkel, ugyanakkor nem feledkezünk meg a játékról sem. A szabályok némelyike egyszerű, közhelyes igazságnak hat, először akár kétkedve is fogadhatjuk – a melléjük helyezett esszék azok, amelyek kontextusba helyezik, árnyalják és ezáltal súlyt adnak nekik. 

Ami a stílust illeti, a könyvben keverednek a pszichológiai és filozófiai fejtegetések, álomfejtések, ide-oda csapongó gondolatmenetek a néha kinyilatkoztatásszerű mondatokkal. Peterson szövegét olykor nehéz követni, előfordul, hogy csak sejthetjük, hova akar kilyukadni. Az is zavaró lehet, hogy bizonyos igazságokat adottnak, megkérdőjelezhetetlennek tekint, így ezeket nem is veti alá kritikának. Ugyanakkor többször is leszögezi a könyvben: nem állítja, hogy teljes mértékben igaza lenne vagy helyes lenne az elgondolása. Inkább megpróbál együtt gondolkodni az olvasóval. Egy olyan attitűd körvonalazódik előttünk, mely ugyan meg van győzőződve a saját igazáról, de megpróbálja magát beleélni a vitapartnere pozíciójába, így több nézőpontból is körbejárva a kérdést. 

Globális kihívások

Yuval Noah Harari szintén társadalomtudós, izraeli történész és író. Azt kutatja, hogy milyen összefüggés áll fenn az emberi történelem és a bilógia között, van-e igazság a történelemben, illeltve, hogy milyen morális kérdéseket vet fel a technika és a tudomány robbanásszerű fejlődése korunkban. Különösen ezen utóbbi kérdéskörről esik sok szó a továbbiakban tárgyalandó 21 lecke a 21. századra című könyvben. 

A 21 lecke Harari legutóbbi könyve, amely, folytatva a korábbi kötetek (a Sapiens – Az emberiség rövid története és a Homo Deus – A holnap rövid története) által kitaposott utat, rövid időn belül szintén bestsellerré vált. Harari rendszeresen publikál a Guardianben, a Time-ban vagy a Washington Postban. 

A világhírt a Sapiens – Az emberiség rövid története hozta meg számára, melyet közel ötven nyelvre fordítottak le, és olyan hírességek ajánlották olvasásra, mint Barack Obama vagy Bill Gates. 

Harari – akárcsak Peterson – szintén azt állítja, hogy a kalapács és az üllő közé szorultunk. Csakhogy míg a kanadai professzor szerint az emberiség a értékrendszerek és a nihilizmus között őrlődik, addig Harari a globális problémák és a lokális identitások ütközésében látja a válság okát. 

Mint írja: „Lényegtelen információkkal elárasztott világunkban a tisztánlátás hatalom.” A könyv megírásával az a célja, hogy felajánljon némi tisztánlátást, ezzel segítse a globális játszma esélyeinek kiegyenlítését – hogy érdemi információkkal szállhassunk be az emberiség jövőjéről folytatott vitába. 

Bár a szerző tisztában van azzal, hogy mindenkinek „sokkal sürgősebb problémái vannak, mint a globális felmelegedés vagy a liberális demokráciák válsága”, mindenképp szükségesnek tartja, hogy az egész bolygót érintő témákban is tájékozottak legyünk. „Mi történik ma a világban, és mi ezeknek az eseményeknek a mélyebb értelme?” – ez az a kérdés, mely struktúrát ad a könyvnek, s melynek mentén megfogalmazódik az összes többi dilemma: Mit jelez Trump hatalomra kerülése? Mit tehetünk az álhírek ellen? Miért van válságban a liberális demokrácia? Melyik civilizáció uralja a világot? Mi legyen a bevándorlással és a terrorizmussal? 

harari

Az óra ketyeg 

A köny szerkezetileg öt nagy részből áll, ezek között oszlik el a 21 lecke. Az első rész A technológiai kihívás címet viseli és felválzolja azokat a globális problémákat, melyek az emberiség előtt állnak. A második rész címe A politikai kihívás, és az előzőleg felvetett kérdésekre adható válaszok széles skáláját vizsgálja meg. A harmadik rész (Kétségbeesés és remény) amellett a hit mellett tesz tanúbizonyságot, hogy az emberiség felnőhet az előzőekben ismertetett kihívásokhoz, ha képes kordában tartani a félelmeit. A negyedik rész (Igazság) az igazság utáni, álhírek által bizonytalanságban tartott világgal foglalkozik. Az utolsó részben (Rugalmasság) a szerző összefogja a szálakat, és általános képet próbál adni, nem kevesebbet vállalva magára, mint hogy magáról az élet értelméről nyilatkozzon. 

Kicsit nagy vállalásnak tűnik ez egy könyvben, mondhatnánk, és ebben Harari is egyetért velünk. Mégis megírta a művet, mert – és ebben nyilván igaza van – kezdünk kifogyni az időből.

„A filozófusok türelmes emberek, a mérnökök azonban már kevésbé, a befektetők pedig még annyira sem. (…) A piac láthatatlan keze ránk fogja erőltetni a maga vak válaszát.”

Nagy vállalásnak tűnik tehát egy ilyen könyv megírása, de Harari nem vette félvállról a feladatot. A problémákat nem egyszerűsíti le, a mélyükig hatol és számos perspektívából mutatja meg őket. Példaként nézzük meg közelebbről a kilencedik, bevándorlásról szóló fejezetet, mivel tájainkon ez okoz(ott) hisztériát bizonyos körökben. 

A migrációs szerződés

Harari három pontból álló szerződésként ábrázolja a migráció folyamatát: 1. az ország beengedi a bevándorlókat; 2. a bevándorlók cserébe magukévá teszik a befogadó ország alapvető normáit, akkor is, ha ez eltér az ő tradicionális normáiktól; 3. ha a bevándorlók idővel asszimilálódnak, az ország teljes jogú tagjaivá válnak. A helyzet pesze nem ilyen egyszerű, és ezt a szerző is látja. Mindhárom pont jelentéséről vita folyik, egy negyedik vita tárgya pedig épp az, hogy teljesíthetőek-e így ezek a pontok.

 Harari nem választja a könnyebbik utat, hanem mindegyik pont kapcsán végiggondolja az érveket és ellenérveket, nem megfeledkezve a felbukkanó „szürke zónákról” és paradox helyzetekről sem. A szerző szerint a bevándorlás körüli viták mögött egy sokkal mélyebb kérdés rejlik, mely a kultúráról való felfogásunkat érinti. Harari szerint ma már nem is annyira a hagyományos rasszizmus jelenti a problémát, hanem az ún. kulturizmus, ami a másik kultúrából érkező ember hátrányos megkülönböztetését jelenti. A hagyományos rasszizmus biológiai elméletekbe volt beágyazva, melyeket azóta megcáfoltak. Ma azonban a korábbi rasszista állításokat kulturális fogalmak segítségével fogalmazzák újra:

„Olyat nem lehet mondani, hogy a feketék hajlamosak a bűnözésre, mert selejtesek a génjeik; olyat viszont, hogy hajlamosak a bűnözésre, mert »diszfunkcionális szubkultúrából származnak«, nagyon is lehet.”

Ez a váltás – biológiáról kulturális rasszizmusra – messzemenő következményekkel jár, ráadásul a kulturális érvekben még akár lehet is igazság. Hiszen a kulturális különbségek létezése nyilvánvaló. Ugyanakkor van velük egy nagy baj: túl gyakran használják őket egyének előzetes megítélésére. Az egyének pedig szokszor megcáfolják a statisztikai sztereotípiákat. A megoldás tehát itt is valahol középen van: „Hiba lenne »fasisztának« bélyegezni minden bevándorlásellenest, és ugyanilyen hiba lenne »kulturális öngyilkosságnak« beállítani a bevándorlás pártolását” – írja a szerző. Konkrét megoldással Harari sem igazán tud szolgálni, de ezt talán nem is várta senki. Világosan megmutatja azonban a frontokat, melyek mentén a viták folynak, így máris sokkal világosabban látunk a kérdésben. Ez pedig máris több, mint amit a legtöbb témával foglalkozó írás nyújtani tud. 

Harari szerint az emberiségre a 21. században három kihívás jelenthet végzetes veszélyt: az atomháború, az ökológiai összeomlás és a technológiai bomlás. Ezek egyenként is végzetesek lehetnének, de így, együtt soha nem látott egzisztenciálist krízist jelentenek. A szerző végig amellett érvel, hogy ezekkel a kihívásokkal csak globális szinten lehet felvenni a harcot, a nemzetállamok ezen a téren tehetetlenek.

„Amíg a világ egymással versengő nemzetekre oszlik, nagyon nehéz lesz egyszerre szembenézni mindhárom kihívással – és ha a három közül csak egyetlen kudarcba fullad, már az is katasztrófához vezethet.”

Harari szerint ezért szükség van egy globális identitásra, persze nem valamiféle világkormány révén. Inkább úgy, hogy a helyi, illetve országos döntések során jobban érvényesüljenek a globális érdekek. 

Nagyon érdekes, hogy Harari a könyve végén oda lyukad ki, ahonnan Peterson elindult: a szenvedésnél. A könyv ötödik része kissé elüt a korábbiaktól: általánosabb képet próbál adni korunkról, melyben a régi történetek már összeomlottak, de az újak még nem alakultak ki teljesen. Emberek lévén történeteket kreálunk magunknak, melyekkel a világot magyarázzuk, ezek azonban szinte minden esetben többet mondanak el rólunk, mint magáról az univerzumról. A 21. századra azonban a nagy világmagyarázó történetek kifulladtak. Harari szerint „a liberalizmus radikális lépést tett minden kozmikus dráma tagadása felé, de aztán újraalkotta a drámát az emberen belül: az univerzumnak nincs cselekménye, így a mi dolgunk az, hogy megteremtsük ezt.” Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a buddhizmus hirdet már évezredek óta. Csakhogy a buddhizmus nemcsak „kozmikus drámát”, de az emberi érzelmek értelmét is tagadja. Nem tudunk olyasmit találni, ami teljes mértékig kielégít minket, ez pedig szenvedést okoz. Minél jobban kötődünk valamihez, annál csalódottabbak és nyomorultabbak leszünk. Tényleg ez lenne a sorsunk? 

Harari az utolsó fejezetben válaszol erre a kérdésre, szigorúan kikötve, hogy a megoldás, ami nála működött, másnál nem biztos, hogy működni fog. A 21. lecke tehát a korábbiakkal ellentétben meglehetősen személyes hangvételű. 

A szerző azt meséli el, hogyan segített neki a meditáció megfigyelni a valóságot és önmagát: „A legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a szenvedésem végső forrása a saját elmém mintázataiban rejlik. Ha akarok valamit, és nem történik meg, az elmém válaszul szenvedést generál.” Kilépni a világmagyarázó történetekből és jobban megfigyelni és megérteni önmagunkat? Ennyi lenne a válasz? 

Két könyv, egy üzenet 

Összehasonlítva a két könyvet, nagyon érdekes következtetésekre juthatunk. Első pillantásra szinte semmi közös nincs Petersonban és Harariban, ahogy a könyveikben sem. A 12 szabály az élethez lényegében egy önsegítő könyv (bár a műfaj meglehetősen egyedi megvalósulása), mely egyszerű utasítások révén próbál segítséget adni abban, hogy csökkentsük az életünkben a káoszt és a szenvedést. A szabályok súlyát az adja, hogy közben Peterson az egész emberi történelemből, a saját életéből és praxisából vett példákkal illusztrálja, mi történhet, ha nem viselkedünk ezeknek megfelelően. 

Harari teljesen más utat jár be: globális problémákkal, az egész emberiség előtt álló kihívásokkal foglalkozik, nem egy esetben hangsúlyozva, hogy ezek ellen csak összefogva, közösen léphetünk fel. Végül azonban ő is oda lyukad ki, hogy az első lépésnek a szenvedés minimalizálásának és az események lehető legobjektívebb megfigyelésének kell lennie, mert csak ez után tudunk a globális kihívásokra figyelni. 

Harari leckéket, Peterson pedig szabályokat közöl velünk, vagyis mindeketten kinyilatkoztatásszerűen, mindenféle kétség nélkül szólnak hozzánk. Mindkét író szembesül a liberális demokráciák válságával, ugyanakkor mindketten figyelmeztetnek, hogy ez a társadalmi rendszer még mindig a legjobb az eddigiek közül. „Jómagam úgy tartom, hogy ez a legsikeresebb és legsokoldalúbb politikai modell, amelyet az emberek eddig kidolgoztak a modern világ problémáinak megoldására” – írja Harari. Peterson pedig általában szabadelvűként („libertarian”) definiálja magát, de nem tagadhatja, hogy bizonyos kérdésekben konzervatív álláspontot képvisel. 

Figyelemreméltó és egyben elgondolkodtató, hogy két ennyire különböző ember két teljesen különböző könyvben ennyire hasonló végkövetkeztetésre jut. Személyiségtől függően felszabadító vagy kényelmetlen lehet a felismerés: igen, rajtunk is múlik. Szóval: hasat be, mellet ki, és csináljunk rendet a szobánkban!

Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt! 

21. Század Kiadó, 2018 

430 oldal

Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra

Animus Kiadó, 2018

304 oldal

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Lesik a vízállást a kiskertek tulajdonosai

A Woodstock 50 dosszié

A Dunába ugrott és eltűnt egy férfi Pozsonyban

VIDEÓ: Így sírta el magát Theresa May, miközben bejelentette lemondását

Lauda emléke előtt tisztelegnek Monacóban - helyszíni beszámoló

Zeman László halálára

Legfrissebb galériák
Olvasta már?