A mi családunkban minden nő szigorúan kézimunkázik. Emlékszem, nővéremmel már alapiskolás korunkban sem ülhettünk csak úgy tétlen kezekkel a tévé előtt. Anyu nem nézte jó szemmel. Örökké „böködnünk” kellett. Szerinte egy rendes lány tudjon hímezni, varrni, kötni és horgolni. Nem volt kecmec.
Apropó, kézimunka!
Ilyen apróságon igazán ne múljon már a családi béke! Gondoltam egy merészet, és kötöttem Enikőnek egy halványsárga pulóvert. Egy hirtelen jött ötlettel kihímeztem rá a nevét, egy szál virágot meg egy pillangót. Ugyanis a legegyszerűbb minta megkötése is már fölülmúlja képességeimet, díszíteni viszont valahogy mégiscsak kell. A szomszédasszony meglepetten csapta össze a kezét: „Nahát, de jópofa! Legalább vissza tudják hozni a gyereket, ha elkóborolna...” Ő akkor még nem tudhatta, hogy sosem fogom a lányomra adni. Anyu boldog mosollyal vette kezébe a babaholmit: „Látod, milyen egyedi!” Mindenesetre volt némi igazság abban, amit mondott. Olyannyira egyedi, hogy a kicsi sosem viselte, mivel az ujja túl hosszúra, a dereka meg túl rövidre sikerült. Sebaj, elteszem emlékbe az első cipőcskéi mellé...
Varrtam egy csodaszép csipkés ágyneműhuzatot is a kiságyba. Lesz-e rá szükség valamikor, nem tudom. A párnát a babakönyv nem ajánlja, a paplant meg a kicsi nem tűri meg, fél perc után lerúgja legmélyebb álmában is. Nem számít, lényeg, hogy anyu megdicsért: „Ez igen!”
Hímeztem egy három és fél méteres (!) ünnepi asztalterítőt is az ebédlőasztalra. Ráérősen, csekélyke öt évig készült. Mindig azt mondogattam, majd ha lesz saját otthonunk, a házszentelőn fogjuk először használni. Nem készültem el vele, de nem én voltam lassú, becs szó! Hamar vettük a házat... Egy időre csalódottan tettem félre az oltárterítőnyi darabot, majd összeszedve maradék lelkierőmet újra hozzáláttam, ekkor már azt mondván, hogy majd első gyermekünk keresztelőjén avatjuk fel. Amikor Enikő a világra jött, már csak a szegély volt hátra, de férjem még ekkor sem sürgetett: „Minek töröd magad? Majd az eljegyzésére befejezed...” Ezúttal azonban sikerült hősiesen tartani a szavam. Valóban a keresztelői díszebéden használtuk először. Meg utoljára. És soha többé. Mert foltot kapott, amit azóta sem sikerült eltüntetnem. Az izgatott keresztmama már az első öt percben, rögtön a pohárköszöntőt követően felborította az aperitívjét. Én vagyok a hibás. Miért kellett vörös vermutot venni, amikor a fehér is megtette volna? Spongyát rá! Elteszem emlékbe. Vígan elfér a cipők, a pulcsi meg a díszes ágyneműhuzat mellett...
Nem szoktam egykönnyen feladni, ennyi hendikep ellenére most újra hímezek. A változatosság kedvéért ez most egy gobelin: kék vázában sárga napraforgók. Nem ringatom magam abban a tévhitben, hogy keretbe is fog kerülni valamikor. Szerintem még jóval előtte ki fogom égetni a vasalóval, vagy ilyesmi. Nem gond, megszoktam. Az a fontos, hogy addig sem tétlenkedem, míg készül. S amint a szemem rontom az apró lyukú panama fölött, fokozatosan érlelődik bennem az elhatározás, hogy ha majd Enikő annyi idős lesz, hogy varrótűt lehet adni a kezébe, kénytelen lesz legalább a keresztöltést megtanulni. Mert egy rendes lány tudjon hímezni, varrni, kötni és horgolni, na! Csak még egy elfogadható magyarázatot is kell találnom arra az esetre, ha netán szemtelenül megkérdezné: „És ugyan minek?”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.