Panoráma

Amiről keveset beszél(t)ünk

Kereken hetven éve, 1949 februárjában tartóztatták le Budapesten Krausz Zoltánt és Varró Istvánt, az 1945 őszén alakult Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktivistáit, hogy átadják őket a csehszlovák belügyi szerveknek.
Miklósi Péter

2019. február 8. 19:00

Bukovszky László - Somogyi Tibor felvétele

Ezzel megkezdődött az úgynevezett Népi Szövetség belső ellenállást szervező hálózatának hatósági leleplezése, aktív tagjainak a korábbiaknál is komolyabb zaklatása vagy letartóztatása, aminek kicsúcsosodása az 1949. december 30-ai ítélethirdetéssel véget érő „csehszlovákiai magyar Mindszenty-per”. Bukovszky László történész arról is beszél, miért tudunk olyan keveset az 1945 és 1949 közötti időszak hazai magyar tiltakozásairól.

A rendszerváltás óta eltelt harminc esztendőben már sem a tényfeltárásban, sem a közbeszédben nem tabutéma a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni vesszőfutása: a deportálások, a reszlovakizáció, a lakosságcsere, a magyar szó tiltásának érzékeny története. Arról viszont, hogy a teljes jogfosztottság időszakában az itteni magyarok körében volt-e tiltakozás és belső ellenállás, továbbra is meglepően kevés szó esik. Önmagunk következetlen vállalása a ludas ebben, vagy az érdeklődésünk szelektív?

Több mint hetven év múltán sem közhely kinyilvánítani, hogy a II. világháborút követően a (cseh)szlovák kormányzati szervek a kollektív bűnösség vádjával sújtották a szlovákiai magyarságot, ami természetesen tartós nyomot hagyott az itt élő magyar nemzeti kisebbség egyéni és közösségi emlékezetében. E keserű történelmi tapasztalatnak megokoltan van hát meghatározó szerepe abban, hogy különösen az 1945 utáni első éveket – mind saját sorainkban, mind a többségi nemzet felé – általában a sérelmi megközelítés uralja, és e korszak eseményeinek történetét általában a kisebbségi önigazolás szemszögéből tárgyaljuk. Következésképpen a hontalanság éveiben tanúsított egyéni és csoportos tiltakozások 1989 után – a levéltárak szabadabb hozzáférhetősége, a nyíltabb közbeszéd ellenére – sem váltak központi témává. Gondolom, harminc évvel a rendszerváltás után ezért egészében véve elmondható, hogy a jogfosztottság éveinek ma már a közvélemény által is tudott sérelmi ismeretanyagán túlmenően, országos és regionális viszonylatokban egyelőre híján vagyunk a mélyebben árnyalt, tüzetesebben részletezett historiográfiai tudásnak. Így a szóban forgó időkre és azok konkrét szereplőire, ha egyáltalán, akkor továbbra is gyakran sémákban tekintünk.

Hazai magyar történetírásunk megkerülhetetlen személyisége, Vadkerty Katalin már hét-nyolc évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy az 1945 és 1948 között jogfosztottá vált szlovákiai magyarok az ellenállás akkori formáival, tudatosabban vállalva önmagunkat, a fiatalabb történészgenerációnak lenne kötelessége foglalkozni. Tény, önnek 2016-ban megjelent kötete ebben a témában; de kérdés, miért nem iparkodtak önt többen is megelőzni, vagy azóta újabb ismeretekkel bővíteni a negyvenes évek második felének tiltakozási törekvéseit érintő történetírásunkat?

Kötetem valóban csupán egyik kiindulópontja lehet a szóban forgó kérdéskör további részletező kutatásának. Méltánytalanság volna azonban elsiklani afölött, hogy a kötetem fontos „előfutára” volt az író-költő Tóth László által összeállított, még 1995-ben megjelent és az 1945–1948-as esztendőket idéző csehszlovákiai magyar emlékirat- és dokumentumgyűjtemény. Egyelőre azonban várat magára a szűkebb szakma élénkebb érdeklődése a több mint hetven éve történt tiltakozások iránt. Meglátásom szerint ennek egyik objektív oka kutató történészeink csekély száma lehet. Ráadásul a történettudományi vizsgálódások manapság gyakran évfordulókhoz kötődő programok keretében zajlanak, azok eredménye pedig inkább összefoglaló jellegű, mintsem részletező. Késlekedésünk egy további magyarázata talán az is, hogy a nálam idősebb történészeknek egészen az 1990-es évekig lényegében nem volt megfelelő hozzáférésük az addig zárolt levéltári és állambiztonsági forrásokhoz, a bizalmasnak minősített bírósági anyagokhoz.

Mindezt tudatosítva sejthető, hogy a hontalanság éveit és a szlovák–magyar országközi vagy hatósági kapcsolatokat tekintve nyilvánvalóan sok még a lezáratlan téma.

Ami tagadhatatlan, hogy negyvenöttől létezett itt egy nacionalista kormányzati politika, amelynek mi, magyarok voltunk a vesztesei. A II. világháborút követő első „békeévek” eseményeinek történetét kutatva arról megbízható ismereteink vannak, hogy a két ország között milyen irányba haladtak a hivatalos diplomáciai kapcsolatok. És ma már az szintén ismeretes, hogy 1947 tavaszától a szlovák állambiztonsági szervek és a magyar ÁVH vezetői szorosan együttműködtek. Sőt, közös belső ellenséget keresve jóformán heti rendszerességgel találkoztak. Az ŠtB itteni vezetői ugyanis úgy vélték, hogy a szlovák országrészt érintő ügyeket nem fogják Prágával egyeztetni, hanem saját hatáskörben tartják. A szlovák ŠtB ily módon kívánta legitimizálni magát Prága előtt, és ezt az önállóságát csak 1949-ben vesztette el, amikor egy határozott prágai irányítás kezdődött.

A szlovákiai magyarok körében kialakult belső ellenállás legmeghatározóbb szervezete az 1945 őszén alakult Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség volt. Hetvennégy esztendő távlatából hogyan jellemezhető a szerepe, az önmeghatározása?

Az akkori események számbavételét valamivel korábban, már negyvenöt tavaszával kell kezdeni, hiszen az úgynevezett Népi Szövetség létrejötte előtt több hasonló, a kezdetekben még egységesen képviselt szándékokat mutató szervezet alakult. Például a Magyar Végrehajtó Bizottság már 1945 áprilisában tiltakozólevelekben emelt hangot a súlyos kormányzati atrocitások ellen; de szót emelt – főként Peéry Rezső és Szalatnai Rezső érdeméből – a hatóságok által üldözött és a szovjeteknek kiszolgáltatott Esterházy János ügyében is. Mintegy fél évvel később azután a CSMADNÉSZ lett a legnagyobb, a legátfogóbb, végül is a leghosszabb ideig működő földalatti szervezet. Ezek a szerveződések elsősorban az ideológiáikban különböztek egymástól, hiszen eszmei irányultságukat nézve polgári jobboldali, jobboldali népi-nemzeti, baloldali népi és kommunista organizációk voltak. Valószínűleg ebből a különbözőségből adódóan nem volt igazán szoros az együttműködésük.

És a „Csemadnész”?

Önmeghatározása az egyszer a felvidéki, másszor a kisebbségi magyar üdvözlettel köszönést használó hiteles dokumentumai alapján: a felvidéki magyarság párt- és felekezeti különbség nélküli egyetlen önvédelmi szervezete. Ez is jelzi, alapító s vezető személyiségei világosan tudatosították, hogy a jogfosztottság időszakában az itteni magyarságnak politikán felül álló és közös fellépést mutató tiltakozásra volt szüksége. Ezt a célt követve a Népi Szövetség viszonylag széles körű érdekvédelmi tevékenységet végzett. Felméréseket készített a magyarságot ért sérelmekről; a gyűjtőtáborba hurcolt vagy az állásukból menesztett magyar közalkalmazottak részére gyűjtéseket szerveztek, élelmiszer-adományokat adtak, és a szociális támogatás egyéb formáit keresték. A szövetség nyugati és keleti csoportja között futárszolgálat működött; 1946 tavaszától az illegális sajtójuk – időszaki közlönyként – Kelet-Szlovákiában az Észak Szava, a nyugati régiókban a Gyepű Hangja volt. Ma a Népi Szövetségnek 18 csoportjáról tudunk, ezekkel Pozsonytól Királyhelmecig lényegében egész Dél-Szlovákiát behálózták. A jogsérelmekkel sújtott magyarság körében végzett adatgyűjtést egyrészt közvetlenül ezek a csoportok, másrészt mintegy húsz további bizalmiszemély látta el.

A szervezet az akkori baljós helyzetben miként kereste a kitöréslehetőségeit?

Egy-egy aktuálisan kialakult szituációra általában naprakész válasszal, véleményt tükröző dokumentumokkal igyekezett reagálni. Például az itteni magyarságnak óriási félelmet okozó lakosságcsereegyezmény aláírása után nemcsak erélyesen helytelenítette azt, hanem a fájó gondokat enyhítendő emberiességi szempontokat követő javaslatokat is kidolgozott a magyar külügyminisztérium részére, emellett a lakosságcsere helyett a területcsere ötletét is fölvetette.

A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség a megalakulása, illetve az 1949-ben rendezett első szlovákiai magyar koncepciós perrel határolt bukása között eltelt négy esztendő alatt hány memorandumot és egyéb dokumentumot tett közzé?

Fentebb már szóba került, hogy a hontalanság éveinek belső ellenállását vizsgálva még számos részletező kutatás szükséges, ami nyilván a dokumentumok pontos számát is befolyásolni fogja. A 2016-ban megjelent munkámban egy 1945-ös és tizenhat 1946-os keltezésű bizonyíték szerepel.

A Népi Szövetség mely szálakon hozható szorosabb összefüggésekbe Esterházy Jánossal, illetve Mindszenty József érsek-hercegprímással?

Esterházyval tulajdonképpen csak közvetve, hiszen amikor 1949 áprilisában a szovjetek visszaadták őt a csehszlovák belügynek, akkor itt már hetek óta folyamatban volt a CSMADNÉSZ tevékenységének hatósági felgöngyölítése. Szót érdemel viszont, hogy Turczel Lajos egyik írásában előhozta, Arany A. László, a Népi Szövetség vezető alakja kettejük későbbi beszélgetésében megemlítette Esterházyval való közös raboskodását Illaván. A Mindszenty József hercegprímáshoz kötődő szálak viszont félreérthetetlenek, mert a Népi Szövetség alapítói, néhány vezetője, aktivistája katolikus vagy református pap, illetve egyházi körökben járatos fiatal értelmiségi és egyetemista volt. Közülük többen is személyes kapcsolatban álltak a szlovákiai magyarok jogfosztottságán nemzetközi nyomással enyhíteni akaró esztergomi érsekkel. Végül is miután 1948 decemberében Mindszenty Józsefet letartóztatták Magyarországon, a nála előkerült szlovákiai magyar tárgyú dokumentumok vezettek két hónappal később Krausz Zoltán és Varró István letartóztatásához; ennek összefüggései révén pedig az itt 1949 tavaszán kezdődött kihallgatásokhoz. Azután hamarosan sor került a CSMADNÉSZ tagjai elleni, az ŠtB által sugalmazott vádemelésekre, majd karácsony után a háromnapos koncepciós perre, amely megpecsételte a Népi Szövetség sorsát.

A hontalanság éveinek tiltakozásait illetően kihívást jelent a nehezen félremagyarázható tájékozatlanságunk?

Szerintem ez nem kihívás kérdése. Inkább annak felismerése, mi mindenről gondoljuk azt, hogy tudjuk, közben kénytelen-kelletlen rádöbbenünk, hogy a dolgok jóval összetettebbek, viszont az ismereteink csak felszínesek. Például ebben a témában is.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Beiktatták hivatalába Zuzana Čaputovát - ÖSSZEFOGLALÓ

Jégesővel jönnek a viharok vasárnap

150 euróval nőhet a gyermekgondozási segély a dolgozó szülőknek

Čaputová magyarul is köszönetet mondott első, elnökként elmondott beszéde végén

Dankónak köszönhetően Čaputová beiktatásán is volt egy baki

Heti két óra a természetben a jó egészség elengedhetetlen feltétele

Legfrissebb galériák
Olvasta már?