Addig jó, míg a mi nagyanyáink ételeinek van sikere

Alkalmakként azonban szívesen éreznek rá ezekre az ízekre, különösen akkor, ha bográcsban sülve kis füstöt is elnyelve alakul ki az utánozhatatlan összhatás.

– Ez a fesztivál már sínen van, reméljük, még sok évig várhatjuk a vendégeket így július elején – mondta a disznótoros udvarába már ismerősként visszatérő vendégek láttán Jankó Zoltán. Ő az egyike azoknak, akik négy évvel ezelőtt összefogtak és a kultúrház elhagyatott szögletében önkéntes munkával felépítették a községi kemencét, elindítva ezzel a turizmusfejlesztést a faluban.

A fesztiválon kóstolható ételek közül talán nem a legfinomabbak, de biztosan a legkapósabbak a kemencében sült sós-tejfölös, valamint gyümölcsös lepények voltak. A községi kemencénél az előkészítés minden fázisát nagy tömegben figyelő érdeklődők közül sokan nehezen hitték el, hogy a tésztába csak liszt, víz és élesztő kerül, tojás például egyáltalán nem. Olyanok is nagy számban akadtak, akik rebarbarás mártást itt láttak életükben először, de általában igaz, hogy a kertjeink sarkában lapulevélként burjánzó növényt egyre kevésbé értékelik. Komolyabb viták az elosztás körül törtek ki, hiszen az érdeklődés a lepények iránt nagyságrendekkel meghaladta a lehetőségeket. A Mikus-házbeli eredeti, nagy kenyérsütő kemence jobban bírta a terhelést, ott Matus Tibor és csapata 45 kilogramm lisztből készült tésztát voltak képesek megsütni, miközben még csülköknek is jutott hely. A négyéves községi kemence ennél jóval kisebb, igaz célszerű, hiszen azért egy malac megsül benne. Mégis, egész napos tüzes üzemeltetés ellenére is csak 14 kilogramm lisztből készült tésztát lehetett benne kisütni, így a Fórum Régiófejlesztési Központ aktivistái a lepényeket szeletekre vágva osztogatva igyekeztek minél több kézbe kóstolnivalót juttatni. Ők egyébként is társasági eseményként fogták fel az egészet, így az oda vetődő nagyszámú somorjai és a fórumos ismerősök számára először halászlé, majd pacalpörkölt, végül pedig brindzás galuska főtt. A somorjai Kajak-kenu Klub öregfiúival előző héten a dunakiliti vízifesztiválon járt Rudolf Pôbiš ugyanis az ottani főzőversenyen akkora sikert aratott ezzel az étellel, hogy gyorsan Doborgazra is meghívást kapott. Bár régióspecifikus ételnek éppen nem nevezhető, de a brindzás galuska a fesztivál népszerű ételei közé sorolható, a Pozsonyban vendéglős, Doborgazon pedig üdülőtulajdonos Peter Brocka idén már második alkalommal szerepeltette a kínálatában.

Annak idején a kemenceépítés ötlete onnan eredt, hogy a környéken korábban nagyon elterjedtek voltak az ilyen külső kemencék. A községi kemence példájára azóta néhány üdülőtulajdonos építtetett is magának ilyet, ők sajnos egyelőre nem vállalták a fesztivál idején való sütés fáradalmait.

Duna menti falu lévén a nap fontos eleme a hal. Egy igazi doborgazi a halat nem veszi, hanem fogja, de mivel az ágakra már rég nem a halbőség a jellemző, ez jelentősen befolyásolja a kínálatot. Ennek ellenére a fesztivál főszervezői tisztjét magára vállaló Barta László idén is a halra alapozta az udvarát, aki még idejekorán ellátogatott hozzá, érdekes ízeket tapasztalhatott. Van azonban a halnak egy elkészítési formája, amelynek nem nagyon jönnek rá az ízére. A környéken ecetes halnak nevezett marinírozott hallal már többen próbálkoztak, de nem nagy sikerrel. Úgy néz ki, hogy a sok újjáélesztett régi recept mellett ez valóban a feledés homályába kezd merülni. Hacsak valaki kóstolgató kampányokkal újra fel nem támasztja. A kinyitott udvarok közül a legszebb Hideghéti Etelkáéké volt, aki cukrász lévén eleinte süteményeket kínált, idén azonban már sokak által dicsért pacalpörköltet, sőt a nálunk méltatlanul háttérbe szorult hideg meggylevest is lehetett kóstolni nála. A napközben elhangzott vélemények szerint sokan a réteseket keresve látogattak el Doborgazra. Hegyi Veronikáék például csak ezt kínálták, és bár a házi rétes sem nevezhető éppen tömegesen előállítható ételnek, kapujuk előtt késő estig türelmesen várakoztak az emberek, hogy sorra kerüljenek.

Az utolsó nagy ételcsoport a gulyás és más, hosszúlére eresztett, bográcsban készült ételek voltak. A marha- és babgulyás mellett idén olyan újdonságokkal találkozhattunk, mint a kocsisgulyás vagy a Mikus-udvarban kínált palócleves.

Sokan hiába keresték viszont Czafik Rózsi néni udvarát. Valószínűleg ő volt az, aki az egész faluban a legtöbbet készült erre a napra, de egy szomorú családi esemény miatt végül a fesztivál szegényebb lett a szálkamentes halászlével, a sokféle rétessel és egyéb, szinte már csak nála kóstolható finomsággal. Aki végette érkezett Doborgazra, azzal távozott, hogy jövőre mindent duplán bepótol.