Ábel a mobilban... ...mindenben Ábel

Nem mondok egyáltalán újat, ha azt állítom, hogy a mai gyerekek korábban tanulják meg kezelni a televízió távirányítóját, mint ahogy járni megtanulnak. Saját óvodás lányomon látom, mennyire természetes számára a számítógép vagy a DVD-lejátszó használata. Ugyanakkor nagyanyjának századszor is el kell magyarázni, melyik gombot nyomja meg, ha el akarja olvasni az SMS-t a telefonjában, vagy pontos időre programozva rögzíteni akar valamit a videóval.

Barátaink az elmúlt időszakban új jövevényt vártak. Együtt izgultuk végig a kilenc hónapot, olyannyira hogy a boldog szülőkkel közösen ültünk a huszadik hétben autóba, hogy Budapestre utazzunk négydimenziós ultrahangos kivizsgálásra. Azóta pontosan tudtuk, hogy egészséges és szép baba Ábel, hiszen tisztán láttuk nemcsak fiúságát, hanem az arcvonásait is. Sőt, már akkor megállapítottuk, hogy kiköpött nővére. A mamája még csak félidős volt vele, de már a kezében tartotta a fényképét...

Harminchárom évvel ezelőtt, amikor engem várt anyu, száj- és körömfájásjárvány volt falunkban. A községet körülzárták, sem ki, sem be nem utazhatott senki. Engem apu úgy látogathatott meg az érsekújvári kórházban, hogy éppen a munkahelyén tartózkodott, mégpedig Vágsellyén, amikor érvénybe lépett a zárlat Tardoskedden. S bár haza nem mehetett, Érsekújvárba szabadon utazhatott. Amikor pedig a kórházból hazaszállított bennünket a mentő, a kismamát a négynapos csecsemővel lerakták a falu szélén, az meg visszafordult a városba. Nem volt engedélye házhoz szállítani bennünket. Március vége volt, hó. A falu széli őrbódéban nem működött a telefon, ott vártuk anyuval, hogy valaki véletlenül arra vetődjön, s hazavigyen... Háromhetesen kereszteltek, azt is csak este és titokban, mert a járvány miatt még akkor is tilos volt gyülekezni. Mekkorát változott a világ! Engem még nagyszüleim is csak négynaposan láttak először, ezzel szemben a néhány órás Ábelt már az egész utcánk ismerte. Vasárnap este tíz órakor üzenet érkezett a mobilomra. Az anyuka már bent volt a szülőszobában, az apuka kamerával a kezében várta az orvos beleegyezését, hogy ő is jelen lehessen a nagy eseménynél és rögzíthesse fia első perceit. Egy óra múlva megszólalt a telefon, s amikor felvettük, már Ábel sírt benne. Nemsokára megérkezett róla az MMS is. Másnap boldogan mutogattuk mindenkinek aranyos kis pofiját a kijelzőn. Lányom mindig megpuszilgatta, s dajkálni kezdte a maroktelefont, ha a keze ügyébe került.

A régi szalagos magnónkkal szüleim rögzítették a hangom, amint négy és fél évesen „olvasom” a Mosó Masa mosodájából A kis kenguru meséjét (tényleg olvastam, anyuék mindig azon nevettek, hogy nem csak a szöveget tanultam meg hibátlanul, de az ujjammal is pontosan követni tudtam a sorokat, mintha valóban olvasnék), az első fekete-fehér fényképemen már ülök, és tizenöt is elmúltam, amikor a szomszéd vett kamerát, és megörökített vihogó kamaszlányként. Ezzel szemben Ábel láthatja majd felnőttként azt is, hogyan vágták el a köldökzsinórját...

Érdekes és elgondolkodtató is egyben. Vajon hol tart majd a technika unokáink születésekor?