A nők története nehezen kutatható, de annál izgalmasabb

Történészként jellemzően nagyon női témákkal foglalkozik. Ez tudatos elhatározás volt, vagy csak így alakult?

Emlékeszem, amikor először felvetettem az akkori főnökömnek, hogy a nők történetével szeretnék foglalkozni, nem értette, ez miért fontos. Néhányan mégis belevágtunk, szerveztünk hozzá egy nagyon sikeres konferenciát is, s ezzel bebizonyosodott, hogy érdekes téma, amelyről nagyon keveset tudunk. Tehát tudatos döntés volt, már csak azért is, mert külföldi irodalomban nagyon sok ilyen munkával találkoztam, s úgy éreztem, ezt a témát itthon is fel kell dolgozni.

Korábban csak a „nagytörténel­met” tekintettük történelemnek, a királyok, csaták, birodalmak történelmét. A nők történelme azonban sokkal inkább mikro­történelem, a minden­napokról szól. Ahhoz, hogy ezzel történelemként kezdjenek el foglalkozni, szemléletváltás kellett, igaz?

Valóban. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ahhoz, hogy a mikrotörténelemmel kezdjünk el foglalkozni az kell, hogy az úgynevezett nagytörténelem fel legyen térképezve. Viszont az is tény, hogy a női témáknak a jó 80%-át női történészek viszik. A történettudomány nagyon sokáig a férfiak felségterülete volt, csak az utóbbi 50 évben van ez másképp. Tehát ez is válasz a kérdésre, hogy miért nem foglalkozott a történetírás korábban a nőkkel.

Gondolom, ezt a fajta történelmet máshogy is kell kutatni, mint a „nagytörténelmet”.

Míg az utóbbi esetén számos hivatalos irat áll rendelkezésre – szerződések, krónikák, hivatalos bejegyzések, amelyek megtalálhatók a levéltárakban –, addig a mindennapi élethez kapcsolódó dokumentumok nincsenek ilyen alaposan rendszerezve. Tehát van anyag, csak keresni kell, ami sokkal több munkát és türelmet igényel.

Milyen forrásokból tudnak dolgozni?

Például családi levéltárakból, amelyekben nemegyszer 10 ezer levél is van. Ezek persze rengeteg használhatatlan adatot is tartalmaznak, mégis el kell őket olvasni, és kiszűrni, ami fontos. A következő dolog, ami nehezíti a nőtörténet kutatását az, hogy a férfiakhoz képest a nők sokkal ritkábban írtak naplót. A 16–17. századból nem is maradt fenn egyetlen női napló sem. A 18. században már más volt a helyzet, hiszen ekkor jelentősen megváltozott a társadalmi klíma. Ez például abban is megnyilvánul, hogy a nemesség elkezd beköltözni a városokba, s ott már a nőknek is több ideje lesz naplóírásra. Ugyanis a középkori várakban a nemesasszonyoknak rengeteg dolguk volt az uradalom körül. Mondhatjuk, hogy ők vezették az egész gazdaságot, tehát mai szóhasználattal úgy is fogalmazhatnánk, hogy igényes menedzseri munkakört láttak el.

Milyen forrásokból meríthet a történész a 18. század előtti időkből?

Elsősorban a levelezésekből. A 16. századtól ugyanis a nők nagyon aktívan tanulnak írni és olvasni. Ez főként annak az eredménye, hogy az állandó háborúk miatt a nők nyakába szakadt az uradalmak vezetése, s ehhez elengedhetetlen volt az írástudás. Mivel a férjek huzamos ideig távol voltak, a feleségek levélben számoltak be az otthon történtekről. Mindez kész aranybánya a történész számára. Másik fontos forrás a bírósági végzések, amelyek ugyancsak számos hasznos információt tartalmaznak.

Általánosságban, milyen volt nő­nek lenni a 16–17. században Magyarországon?

Nagyon nehéz. Tudatosítani kell, hogy 1526-tól egészen a 17. század végéig gyakorlatilag egyhuzamban háborús helyzet volt. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy mindennap harcoltak volna, mindenestre alaposan rányomta a bélyegét a mindennapi életre. Ugyanakkor ellentmondásos a helyzet abban, hogy a háborúk alatt fölértékelődött a nők helyzete, hiszen a férfiak a fronton voltak. Amint véget ért a török megszállás, a nők helyzetében is visszaesés látható.

A háborús időkben mindig felértékelődött a nők helyzete, igaz?

Igen. Ez főként az első világháború alatt mutatkozott meg, amikor a férfiak elmentek a frontra, s kiürültek a gyárak. Ekkor derült ki, hogy a nők abszolút megállják a helyüket az úgynevezett férfimunkákban is. Ez nagy részben érvényes a 16–17. századra is. Ezt az időszakot a magyar történelem legsötétebb korszakának szokás nevezni, én azonban azt gondolom, hogy a nők szempontjából sok pozitívumot is hozott magával, hiszen végre meg tudták mutatni, mi rejlik bennük. 

Ez csak a nemesasszonyokra vonatkozott vagy az alsóbb rétegekre is?

Vonatkozott a polgárasszonyokra is. Ez azonban még egy meglehetősen feltáratlan fejezete a történelmünknek, csakúgy, mint a jobbágysorban élő nők helyzete. Érvényes ugyanis, hogy minél lejjebb megyünk a társadalmi létrán, annál kevesebb az adat, a kutatható dokumentum, tehát annál nehezebben vizsgálható a téma. 

Azt tudjuk, hogy ebben az időszakban a társadalom hány százalékát tette ki a nemesség, a polgárság, illetve a jobbágyság?

Vannak bizonyos statisztikák, igaz, nem túl pontosak, hiszen a 18. századig nem voltak népszámlálások. Nyilvánvalóan a jobbágyság alkotta a legnagyobb csoportot, kevesebben voltak a városok lakói, s a legkevesebben voltak a nemesek.

Milyen volt egy magyar nemesasszony tipikus életútja?

Tény, hogy ebben a korszakban egy embernek, pláne, ha nő volt, már születésekor 90%-ra meg volt határozva az élete. Amikor a kislány megszületett, a szülők vagy a gyámok azonnal elkezdtek azon gondolkodni, kihez lehetne egyszer férjhez adni. A házasság elsősorban a kapcsolatokról és a vagyonról szólt, így sokszor már a születés pillanatában, miután kiderült a gyermek neme, elindult a „férjvadászat”. A kisgyermekek ebben a korban még az anyjuk mellett nőttek fel. Igaz, voltak dajkák és segédek, de a nemesi anyák komoly szerepet játszottak a gyerekek nevelésében, ami később megváltozott. A kislányok 10–12 éves korukig otthon tanultak, rendszerint magántanárokkal, vagy ha sok gyerek volt, a nemescsaládok iskolákat is nyitottak. Ezután a lányok rendszerint elmentek egy másik udvarhoz, ahol etikettet, társasági viselkedést tanultak. Gyakran éppen ott választottak nekik férjet is.

Hány éves korban házasodtak a lányok?

Rendszerint már 14–15 évesen férjhez mentek, a férfiaknál ez valamivel kitolódott, ott a 18–21 év volt az átlag. A fiúk ugyanis tovább tanultak, gyakran egyetemeken is, s ezután úgynevezett tanulmányútra küldték őket, ami azt jelentette, hogy külföldön utazgattak. Aki ezt nem engedhette meg magának, az egy rokon vagy baráti család udvarára küldte a fiát tapasztalatszerzésre.

Gondolom, romantikus szerelemről ebben a korban nem lehetett szó...

Az is előfordult, ám aránylag ritkán. Amikor a nemesi udvarokon találkoztak az apródok és az udvarhölgyek, akik valójában félig gyerekek, félig tinédzserek voltak, sokszor megtörtént, hogy egymásba szerettek, s olykor-olykor a szülők is beleegyezésüket adták a frigyhez. Azonban nem ez a tipikus példa. 

Hogyan történt a párválasztás?

A megfelelő partner kiválasztása komoly munka volt, ez kiderül a levelezésekből. Voltak kifejezetten erre szakosodó nők, az úgynevezett kerítőnők, akik szinte hivatásszerűen foglalkoztak a párválasztással. Ismerték a családok kapcsolatait, anyagi helyzetét stb., s pontosan meg tudták mondani, ki a legjobb parti a gyermek számára. Természetesen itt az illető kívánsága vagy természete a legkisebb szerepet sem játszotta. Sokszor a két fiatal az oltár előtt találkozott először.

Ez nem vezetett személyes tragédiákhoz?

De igen, gyakran. Azt is tudatosítani kell viszont, hogy ebben a korban ez a fajta házasságkötés volt normális, a lányok otthon s tágabb környezetükben is ezt látták, tehát máshogy élték meg, mint mi. Ennek ellenére gyakran előfordult, hogy két olyan ember került egymás mellé, akik tényleg nem tudtak kijönni, így ezek a házasságok sokféleképpen végződtek a különéléstől kezdve a váláson át egészen a gyilkosságig. Közismert például Rákóczi Erzsébet és Erdődy György legendásan rossz házassága, amely úgy végződött, hogy a férj nagyrészt Bécsben tartózkodott, a feleségét eltakarította egy horvátországi birtokra, ahonnan a nő nem tudott eljönni, mert a férj időközben elherdálta a többi birtokot, amit egyébként a nő hozott a házasságba. Így éltek egészen Erzsébet haláláig. Gyermekeik sem születtek. 

Ezek szerint a nő hozományával teljes mértékben a férj rendelkezett?

Igen, kivéve azt a részt, ami kifejezetten az asszony jussa volt azért, mert feláldozta a szüzességét a házasság oltárán. A nemesi házasságokban egyébként rendszerint pont az volt az egyik leggyakoribb probléma, hogy a férj nem kezelte megfelelően a feleség hozományát, ami ellen az asszony azonban nem igazán tehetett semmit.

Hogyan változott meg a nemesi nők élete a férjhezmenetel után?

Ekkor elsősorban azt várták el tőlük, hogy minél több utódot szüljenek. Érdekes, hogy összevetve mind a polgári, mind a jobbágycsaládokkal, a nemeseknél volt a legtöbb gyerek. Teljesen normális volt, hogy egy nő 12-15 gyereket szült. A polgári családokban egy, maximum két gyerek volt, azért, hogy a vagyont, amely a város falai közé volt zárva, ne kelljen túl sok felé osztani. A jobbágycsaládokban a három gyermek volt az átlag.

Ennek vajon mi az oka?

A nemesség elég vagyonos volt ahhoz, hogy sok gyereket „kiházasítson”, illetve megvoltak a lehetőségei arra, hogy további vagyonokat szerezzen, például érdemekért vagy katonai úton. Ennek ellenére előfordult, hogy nem futotta minden gyereknek olyan hozományra, ami attraktívvá tette volna a házassági piacon. Ebben az esetben gyakori volt, hogy a család egyházi pályára küldte a gyerekeket, ami a lányoknál a kolostorba vonulást jelentette. Ilyenkor az egyház kapta meg a leány hozományát.

A gyermeknevelés és a háztartás vezetése mellett jutott a nőknek ideje másra is?

Sok szabadidejük valószínűleg nem volt, de azt tudjuk, hogy a nemesasszonyok szerettek olvasni, zenélni, kézimunkázni, illetve akadt köztük néhány, aki nagyon jó hírű orvos asszony volt. Abban az időben orvosnak nevezték azt is, aki csak gyógyfüvekkel foglalkozott. Az egyetemet végzett orvosokat doktornak hívták.

Volt tehát a nőknek terük személyes ambícióikra is?

Ez nagymértékben a férj jóindulatától függött. Tudunk olyan házasságokról, ahol a férfi kifejezetten támogatta a feleség tehetségét. Voltak olyan párok, amelyek között nagyon bensőséges viszony alakult ki, a férj és a feleség mindenben segítette egymást.

Tudna mondani egy le­gendásan jó házasságot?

Ilyen volt például Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya kapcsolata. Nádasdy már túl volt a harmincon, rég agglegénynek számított, amikor elvette a 13 éves Kanizsai Orsolyát. A nagy korkülönbségből kiindulva a két ember nyilván nem igazán tudott mit kezdeni egymással, de Nádasdy nagyon okos ember volt, nagy türelemmel viseltetett az ifjú ara iránt, nagyon jó humorérzéke is volt, így lassan igazán közeli kapcsolat alakult ki köztük. Levelezésük nagy része fennmaradt, s abból kiderül, mennyire szerették egymást. A nagy korkülönbséget humorral tudták kezelni. Hasonlóan jó kapcsolat volt Thurzó Györgyé és Czobor Erzsébeté, erre azonban az volt a jellemző, hogy a feleség mindenben alárendelte magát a férjnek.

Vannak ellenpéldák is?

Hogyne. Nem egy esetben az indulatok annyira elszabadultak, hogy a férj dühében agyonütötte a feleségét vagy fordítva. 

Ekkor mi történt?

Elítélték őket, akár a férj, akár a feleség volt a tettes.

Van kedvenc történelmi nőalakja?

Van, több is. Munkám során igazán közel kerülök azokhoz, akiket „kutatok”, hiszen a magánlevelezésekből nagyon sokat megtudok egy-egy emberről. Ennek alapján kialakulnak szimpátiák is. Kedvenceim közé tartozik a már említett Kanizsai Orsolya, mégpedig azért, mert nála látom azt a fejlődést, ahogy egy kislányból felnőtt, talpraesett asszony lesz. A másik kedvencem Forgách Zsuzsa, akinek viszont legendásan rossz házassága volt Révay Ferenccel, de ő talált magában elég erőt, és fellázadt a sorsa ellen.

Hogyan?

Úgy, hogy elvált tőle. Révay ugyanis nagy valószínűséggel valamilyen lelki betegségben szenvedett. Nagyon agresszív és betegesen féltékeny ember volt, s kegyetlenül bánt csinos, művelt, vidám természetű feleségével. Sokat verte, szobafogságban tartotta. Révaynak volt egy barátja, Bakics Péter, aki beleszeretett Zsuzsába, és védelmébe vette. Végül meg is szöktette, mégpedig úgy, hogy kibontotta a vár falát. Révay dühében az országgyűléshez fordult, abban a reményben, hogy az igazat ad neki, mivel a korabeli társadalom nagyon elítélte a „hűtlen” asszonyt. Először így is történt, de Bakitsnak valahogy sikerült rávennie Révayt, hogy tegyen beismerő vallomást, amelyben aprólékosan leírta, hogyan verte, rugdosta a feleségét. Erre végül az országgyűlés hozzájárult a váláshoz. Forgách Zsuzsa és Bakits életük végéig együtt maradtak, de sosem házasodtak össze, ami szintén nagyon szokatlan volt ebben a korban. 

Az elmondottakból is kiderül, hogy ezek a mikrotörténelmek sokkal többet elárulnak az akkori emberek életéről, gondolkodásáról, mint az úgynevezett nagytörténelem, és érdekesebbek is. A történelemoktatásban ennek ellenére a nagytörténelmet tanítják. Nem hiba ez?  

Abban az óraszámban, amennyiben jelenleg a történelmet oktatják, alig férnek bele a legalapvetőbb dolgok, tehát szinte lehetetlen mikro­történelemmel is foglalkozni. Ez azonban biztosan nem jó gyakorlat, a jövőben változtatni kellene rajta.