A mezei háziszarvas és a szakemberek

Vidéklátogatáson „édes” kísértésben Miklós László környezetvédelmi miniszter gyengéje az édesség. Ha vidékre látogat, nagyon nehéz ellenállnia a kísértésnek, ezért jobbkeze, Kubik Kata tisztje az elfogyasztott szeletek számának fejben tartása. Még szerencse, hogy a sajtófőnök szerint a miniszter úr fegyelmezett ínyenc...

Mennyire van otthon a konyhában?

Nem nagyon, elsősorban azért, mert mindig elfelejtem, hogy mi hol van, s mire összeszedem a hozzávalókat, addigra már meg is untam a dolgot, és feladom az elképzeléseimet. Tulajdonképpen talán tudnék főzni. Kávét és teát feltétlen, na meg tojásrántottát, annak idején lecsót is szoktam csinálni. Az igazság azonban az, hogy ezt a foglalatosságot ráhagyom inkább a szakemberekre.

Ilyen szakember a felesége?

Igen, jól tud főzni, csak van egy roppant érdekes tulajdonsága, mégpedig, hogy ugyanazt az ételt kétszer nem készíti el ugyanúgy. Például mindig meglepetés számomra, hogy a tyúkhúsleves milyen lesz. Ami mindig fantasztikusan sikerül, az a karácsony esti halászlé, s az, valami számomra érthetetlen módon, valahányszor egyforma.

Tehát nem amolyan méricskélő, receptekhez igazodó szakács, hanem inkább kreatív...

Néha talán túl kreatív is, ezért előfordul, hogy nem sikerül valami. Ilyenkor megmondom, de ez miatt nincs köztünk probléma. Nem szeretem például, ha összeáll a rizs, levest szintén nehéz harmonikus ízűt főzni nekem. Külföldön is leginkább a finom leveseket hiányolom, mert húst bármilyet lehet rendelni, nem gond, de igazi jó házi levest csak otthon ehet az ember. A levesre tehát elég érzékeny vagyok. Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, hogy a probléma okozója gyakran magam vagyok, mert teljesen rendszertelenül étkezem, rendszertelenül megyek haza. Hát hogyan lehet így valakinek főzni? Megtörténik, hogy a feleségem estefelé felhív, mikor jössz haza, csináljak vacsorát? Amikor elkészíti, jó, ha éjfélre hazaérek, máskor meg hamarabb érkezem a vártnál, akkor meg nincs semmi.

A miniszter úr gömöri származású, otthonról milyen ízeket hozott magával? Hogyan főzött az édesanyja?

Anyu elég jól főzött, körülményesebb dolgokat is el tudott készíteni, de én még előbbre mennék vissza a korban: anyám édesanyja, nagyanyám volt az én legkedvesebb szakácsnőm. Fantasztikus dolgokat tudott csinálni teljesen olcsó alapanyagokból, soha nem tudtam elképzelni, hogyan volt erre képes. Nagyon finom, abszolút hajszálvékony tésztát tudott sodorni. Anyám gyakran kérdezgette, mit csinál a nagymama másként, hogy olyan finom ételeket főz? Senki sem tudta megfejteni a titkát. Anyukám, amíg volt hozzá kedve és ideje, jó édességeket sütött, s mai napig ő látja el az egész családot karácsonyi túrós, tejfeles, mákos kaláccsal. Minden karácsony első napján összeülünk az öcsém családjával, a fő menü a töltött káposzta gömöri módra. Amikor nagyfiú lettem, s ritkábban jártam haza, mindig töltött csirkével vártak, ez is gömöriesen volt elkészítve, finom töltelékkel, szép pirosra megpirítva. Kedvencem a sült nyúl paprikával, paradicsommal. A nyulat régen apám szokta sütni, megtűzdelte szalonnával, sőt meg is töltötte, a nyulat ugyanis nagyon jól lehet tölteni, mert a mellkasa hosszúkás, s az oldalán lebbencsei vannak. Ha töltésre van előkészítve, akkor csak nagyon kis lyukat hagyunk rajta a tisztításnál. Amit nem szeretek, az a vadas, és a mártásos húsok, mert ott elegendő kevéske eltérés, vagy egy zavaró íz, s már nem ehető. Nagyon szeretem, ha petrezselymes illat terjeng a konyhában, ha fő a leves, tehát a fűszerek közül a petrezselymet és a paprikát mindenképpen megemlíteném. Van néhány divatfűszer, a tárkony, a rozmaring, ami nagyon finom, de engem a divat nem fogott meg annyira, hogy mindenbe használjam. A legjobban a hazai, egyszerű, egyenesen a földből kivett fűszernövények ízlenek.

Mi manapság otthon a legünnepélyesebb menü?

Ha valamilyen alkalomra több vendéget várunk, akkor halászlét készít a feleségem, mert ennek valóban mestere, s azt hiszem, erre is meg van a saját receptje, ami ugyan sehol sincs leírva, de nagyon finom. Ezenkívül csirke, nyúl van, meg ilyesmi.

Említette, miniszter úr, hogy sosem tudja, mikor ér haza. Ezek szerint pontos étkezési rendről is nehéz beszélni...

Mióta miniszter vagyok, teljesen rendszertelenül étkezem és élek. Az egyetlen rendszeresség az életemben, hogy naponta fél hatkor kelek. Közös étkezésekről szó sem lehet, meg a lányaink sincsenek általában itthon. Nem reggelizem, néha megiszom egy joghurtos italt vagy savanyútej-készítményt. Sajnos több rossz étkezési szokásom van, mint jó. Ha nagy ritkán együtt van a család, akkor közös reggelit készítünk, és rettentő későn, amit kint, a teraszon fogyasztunk el.

Kibírja délig egy joghurtitallal?

Mi az hogy? Néha egész estig! Ha tárgyaláson vagyok, akkor nem is gondolok az evésre. Ugyancsak rossz szokásom, hogy sok kávéra van szükségem. Az utóbbi időben már megbíztam a titkárnőimet azzal is, hogy számolják a kávéimat, s ha túlléptem egy bizonyos határt, ne adjanak nekem, akkor se, ha könyörögve kérek. Vannak napok, néha egymás után való napok, hogy semmit sem ebédelek. Ha itt az étkezdében eszem, akkor a titkárnők választják ki az ebédemet, egyetlen feltételem, hogy nem lehet tejfeles és paradicsomos, vagyis mártásos. Újabb rossz szokásom, hogy lemegyek az ebédlőbe, és kinézek magamnak olyanokat, akikkel úgyis meg kellene valamit vitatnunk, közben ebédelek, s a végén azt sem tudom, hogy mit ettem. Rettenetes gyorsan eszem, s akikkel beszélek, azokat lepirítom, hogy olyan haszontalan dolgokkal töltik az ebédidőt, mint az eszegetés!

Úgy hallottam, hogy gyengéje az édesség, hogy képtelen visszautasítani...

Valóban a kedvenceim, főleg a csokoládés ízek. A rétest egyszerűen imádom, nagyanyám nyújtott rétesei, a lepirult cukros rétesalj gyermekkorom íze. Bármilyen édességet megeszek. Múltkor nagyon tetszett, hogy a televízióban volt egy főzőcske, ahol Sacher-tortát sütöttek, s mikor kész lett, elmondták, hogy ez tele van cukorral, csokoládéval, koleszterinnel, viszont azoknak készül, akik ezt szeretik. Nagyon örültem, hogy végre valaki nem kerülgeti a forró kását, kerek-perec kimondja, és mégsem lehet ellenállni neki. Amikor a Mária Valéria hidat adták át, véletlenül egy olyan asztalnál ültem, ahol egyházi méltóságok is. A fogadás legfinomabb fogása a libamáj volt, pillanatok alatt elfogyott, az egyházfiak közül mindegyik hozott magának, s nagy élvezettel kezdték falatozni. Erre megszólalt félig viccesen az egyik: „De testvéreim, nézzetek magatokra, hisz tele vagytok koleszterinnel!” Mindenki megdöbbent egy pillanatra, majd valakinek eszébe jutott egy mentőötlet: „Ez koleszterin light!”

A kergemarhakór befolyásolta-e étkezési szokásait?

Egyáltalán nem, nem is gondolkodtam róla. Nálunk elég magas színvonalon van az ellenőrzés, s annyit azért tudni kell, hogy még ha tényleg beteg is az állat, az sem jelenti azt, hogy a húsától megbetegszik az ember. Nagyon sok tényezőnek kell összeállnia, s ennek kevés a valószínűsége. Természettudós vagyok, ismerem a tényeket, soha nem riasztott vissza ez a dolog. Az, hogy az állatokat le kellett vágni miatta, az inkább. Természetesen nem enném meg a vérkészítményeket, az agyat, egyebeket.

Szereti a vadat, a halat, előfordult esetleg olyan eset, hogy valami védett állatot szolgáltak fel a környezetvédelmi miniszternek?

A halat, a rákot szeretem, gyermekkoromban halásztam és rákásztam is a Túróc patakban, amely híres volt a rákjairól, néha naponta százat is fogtunk, megsütöttük és megettük. Mai napig is szeretem a halételeket. Ami a vadászást illeti, nem tudnék fegyvert fogni az állatra, s csak azért lelőni, hogy megegyem. Nem azt mondom, hogy nem ízlenék, vagy nem enném meg, de nem a kedvencem. Ami a védett állatokat illeti, Kenyában Nairobiban van egy nagyon ismert étterem, ahol az öszszes afrikai állat, a krokodil, a zsiráf, a zebra s a többi húsát meg lehet kóstolni (a neve is Húsevő). Manapság a folyami rák is védett állat, tehát ha valaki ezt eszi, az tulajdonképpen bűntényt követ el. Nagyon divatba jött a Tátra környéki vendéglőkben, hogy a szeszkészítményeket a védett „horeccel” (encián) ízesítik, s eléggé furcsán néz ki, amikor engem ezzel kínálnak.

Számtalan szolgálati útja során sok országba eljutott már. Ön szerint melyik konyhája volt a legemlékezetesebb?

Egy nagyon régi utamhoz kapcsolódik a legemlékezetesebb kulináris élményem. Lassan húsz éve lesz, hogy Vietnamban voltam, ahol nagyon törődtek velünk, gondolom, nem a vietnami átlagember kosztján éltünk, mert én ott rosszat nem ettem. Általában volt leves és háromféle hús- vagy más étel, amolyan kínaiféle. Fűszeres sűrítményekbe mártogattuk a különféle húsokat és vízi élőlényeket. Olyan levest is ettem, hogy egészen apró halakat szórtak a forró levesbe élve. Néha idegenkedünk attól, amit a távoli népek esznek, de ha az ízviláguk közel van a miénkhez, akkor azok az ételek, amelyektől mi ódzkodunk, biztosan jók, csak mi nem bírjuk lenyelni, mert rettenetesen idegenek a számunkra. Vietnamban annyi élményem volt, hogy máig azt mesélem.

Volt valami olyan is, amit elutasított?

„Általában a megbeszélések közben eszem...” Egyetlen dolgot valóban: a vietnami kőolajvidéken sok szovjet szakember élt akkoriban. Én november hetedike évfordulójának tájékán jártam ott. A szovjetek kivonultak a gyönyörű fövenyre (olyan szép volt, amilyen talán Európában nincs is). Egy cseh kollégával mi is kimentünk. Mindenféle árusok jártak ott, nyakukba akasztott deszkákon sok mindent árultak. Jött hozzánk egy néni, aki tojást kínálgatott. Már a küllemük sem volt nagyon bizalomgerjesztő, olyan megfakult, szürkés tojások voltak, az edény, amelyből régi, ócska lyukacsos alumíniumkanállal kínálta, szintén nem volt szívderítő látvány, ezért mi a cseh kollégámmal, mivel ebéd után voltunk, nem vettünk. Ám a vietnamiak bizony vettek. Elkezdték feszegetni a tojás héját, s amikor egy pici lyuk keletkezett rajta, egy fekete szárny pattant ki belőle. Mi csak ámuldoztunk, erre ők megsózták, és kiskanállal olyan élvezettel kezdték enni, hogy csak úgy folyt le a szájuk szélén a tojás tartalma, csüngött a szájukból a toll, s a csibe csontjának ropogása volt hallható fogaik között. Nos, a tojásokat három nappal a kikelés előtt forró homokba temetik, ott megfő, és nagyon jó hatása van az agyra, ezért ha valamilyen fontos értekezletre mennek, ezt fogyasztják. Még egy dolog volt, amit nehezen ettem meg, a csiga. Nagy pléhtálban hozták ki a csigákat, s mindegyikből hosszú füvek álltak ki, na, gondoltam magamban, hát még meg sem tudták tisztítani ezeket a csigákat? Mivel hiába kínálgattak, hozzáfogtak maguk, s akkor láttam, hogy beleszúrtak tűvel, s a fűszállal kellett kihúzni az állatkát, tehát a fű nem piszok volt, hanem segédeszköz.

Itt úgy látom, a beszélgetés a humoros külföldi történetek felé fordul, melyekből rengeteg van emlékei között. Biztosan nem vagyok egyedül, aki szívesen hallgatja az efféle sztorikat...

Hát igen, Vietnam egy csoda volt, mert végigjártam a világot, de ilyen dolgok nem értek sehol többé. Egy helyen egy régi kolostor volt átalakítva szállodának, s ott különféle európaiak laktak. Természetesen kikértük egy szakavatott tanácsát, hogy hol lehet itt étkezni. Azt mondta: „ezen az utcán vannak a restik (az „étterem” kifejezés alatt egy vakolatlan téglaépületet kell érteni, ablak nélkül. Volt rajta viszont egy nyílás, előtte egy deszka asztal gyanánt, s néhány fatönk, mely szék. Az ablakon adták ki az ételt). Ne mondjatok semmit, csak azt, hogy FÖ. Kissé kellemetlenül érezve magunkat, odaálltunk az egyik ilyen nyílás elé. Amikor a tulaj kitekintett a nyíláson, s kérdezte, hogy mit kérünk, én elröffentettem magamat, hogy FÖ. Azután néztük a hatást, azt hittük, hogy megrendíti, vagy valami furcsa fog történni, de semmi sem történt, a világ legtermészetesebb arckifejezésével megfordult, tett-vett, s kis idő múlva hozott két nagy tál sűrű levest. Első kinézésre nem volt rokonszenves, mert én a tiszta, áttetsző leveseket szeretem vékony sárga tésztával, ebben pedig hosszú, vastag fehér tészták úszkáltak. Viszont nagyon finom volt, a végén ide jártunk, úgy megszoktuk. Az ételnevek közt, amelyek a falakra voltak pingálva krétával, meg is találtuk, úgy írták franciásan, hogy PHO. Viszont ettem ott kutyát is. Erről is van sztori: az „utolsó vacsorát” az intézet dolgozói készítették számunkra. Nagyon összebarátkoztunk velük, ezekkel még értekezni is tudtunk, oroszul. ĺrtak egy tízfogásos menüből álló étlapot. Az első étel a „szalatka” volt. Abból állt, hogy kihoztak egy, remélhetőleg megmosott tálon egy halom füvet, úgy nézett ki az egész, mintha a lekaszált réten felkaptak volna egy nyalábbal. Elmagyarázták nekünk, hogy ez a fű a vesére jó, ettünk belőle, az a májra, amaz meg valami más nyavalyára. Minden ízesítés nélkül ettük a nyers füvet, némelyikkel be is vágtam a számat, de biztos nagyon egészségesek lettünk! Az egyik húsételnek a neve az volt, hogy „pólynij damásnij óleny” (mezei háziszarvas). Kihoztak egy tál, sötétbarnára megsült, apróra vagdosott húst. Mi kóstolgattuk a cseh kollégával, finom hús, de elég rágós. A kolléga zoológus volt, ízlelgettük, hogy mi lehet ez a pólynij damásnij óleny? Milyen szarvas lehet Dél-Ázsiában, hangosan elemezgettük a csontjait, hisz a nyúltól nagyobb, a szarvastól biztosan kisebb állatnak tűnt... Végre felocsúdtunk a szakmai elemezgetésből, s döbbenten vettük észre, hogy a beállt csöndben mi vagyunk a középpont, az egész asztal minket figyel, sőt mereven néz ránk. Láttuk, hogy valami turpisság van dologban, s akkor elárulták, hogy amit ettünk, az kutya! Maga a hús finom volt, aztán elmondták, hogyan kell elkészíteni. Csak férfiak csinálhatják, a kivégzési módja eléggé drasztikus. Nem vágják le, hanem fejbe verik a kutyát, s csak utána eresztik ki a vérét, majd először főzik, azután megsütik.

Ha előre tudja, akkor is megeszi?

Lehet.