Vulkánusz nyomában

„E pillanatban egy kicsit hontalannak érzem magam: Ausztriában dolgozom, s a hétvégeket töltöm itthon Devecserben. Eredeti szakmám kőműves, 1991-ben végeztem, 2007-ben a mestervizsgát is letettem. Szeretem a foglalkozásomat, ami sajnos itthon elvesztette értékét, talán azért is kerestem megélhetést hazámtól távolabb. Kicsit sarkosan fogalmazok, de a hirtelen megnövekedett kereslet hatására mindenkiből – a hentestől a pékig – építőipari szakember lett. Ellenpéldaként gyermekkori élményeimet idézhetem, láttam, hogy akkor mennyire megbecsülték a kőműveseket. Pályaválasztásom, visszatekintve igen egyszerűnek tűnik, hiszen minden szomszédom – jobbról, balról, alvégről – építőmester volt. A család is művelte e tisztes ipart, ha nagyapámnak volt egy kis pénze, cementet vett. Szegényebb világ volt akkoriban, hamar megismertem, hogy mi is az a »nincs«. Betonvasat például nem is használtak, az édászosok maguk mögött hagyott betonoszlopait verték szét, hogy a vasakat kinyerjék belőle.

Mi még ától cettig ismertük a szakmát, manapság már mindenütt a szakosodás jellemző. A szívem csücske a népi építészet volt. Még dolgozhattam olyan ügyes kezű mesterekkel, akik a régi technikákat ismerték: a kézi párkányhúzástól a vályog javításáig mindenhez értettek. Az utóbbi különösen megfogott, megismerhettem, hogyan lehet a leomlott vertfalat, vályogfalat visszatapasztani, melyik trágyát kell belekeverni az agyagba, hogyan darálják bele a szalmát.
A rendszerváltáskor az építőiparban is nagy ugrásnak lehettünk tanúi, bejöttek nyugatról a különböző »modern« technológiák, a gyorsaság vált meghatározóvá. Én viszont leragadtam a lassú, de alapos, értéket teremtő módnál: amit megcsinálok, az sokáig szolgálhassa a megrendelőt. Manapság – ezt láthatjuk a televíziós amerikai építkező show-műsorokban – mindent egy generációra terveznek, és amikor egy emberöltő után az építményt szétverik, a sitt-tömeg tovább terheli a környezetet.

Számos helyen dolgoztam, ahol időkapszulákat találtunk. Ne gondoljunk terjedelmes anyagra, néha a parasztháznál a mester egy üvegbe rejtette az üzenetét, valahogy így: »Jó barátomnak építettük e házat, ha megtaláljátok, gyertek ki a temetőbe, tegyetek egy szál virágot, öntsetek egy üveg bort a síromra…« 

2009 óta dolgozom a sógoroknál. Soha nem válok osztrákká, jóllehet értékelik a munkámat, mivel mindent el tudok végezni. Képesítési papírjaim is hasznomra válnak: a gépkezelői vizsgától a toronydaru kezeléséig mindenről van bizonyítványom, németül is korrektül megtanultam. Persze az előítéletekkel is meg kell birkóznom, ha a főnökömet például egyszer meglopták Magyarországon, a bizalmatlanság rám is árnyékként nehezülhet. Egy építőipari cégnél dolgozom, és a vállalkozás az én mestervizsgámra alapoz. Ennek oka a költségekben keresendő, egy osztrák mester bére lényegesen meghaladja az enyémet.  

A hazatérésen erősen gondolkodom, ennek számos oka van, például az, hogy a tizenhat éves lányom szinte nélkülem cseperedett fel. Van némi félretett pénzem, így nem a semmiből kellene itthon újrakezdeni. Ráadásul egy álmom, a kovácsmesterség is nagy vonzerő.

Mintegy két évtizede kóstolgatom a vasművességet, gyakori vendég voltam a devecseri kovácsmesternél, Németh Peti bácsinál. Szomszédom végigjárta a szakma grádicsait, lakatosként kezdte, a kovácsszakmában szerzett hírnevet. A családban is példaképként tekintettek rá: három fia az apja szakmáját választotta, közülük kettő már Amerikában szerzett elismerést. A legnagyobbik, Szabolcs munkáját – egy egyetem kovácsoltvas kapujának elkészítését – például egy nagyon komoly díjjal jutalmazták.

Peti bácsi nemcsak jó szomszéd, de jó pedagógus is volt. Például, ha egy üllőre tettem szert, a szerzeménynek velem együtt örült tiszta szívvel. Értékeli, hogy a nehéz szakmáját valakinek átadhatja. Díszműkovácsként tartják számon, de bármit kérnek tőle – a külföldi megrendelésektől kezdve az egyszerű falusi munkákig –, készséggel megcsinálja.

Mesterem számos szakmai rendezvényre, céhtalálkozóra vitt magával, amiken ismeretségeket kötöttem és sokat tanultam. A debreceni kovácsmester, ifjabb Vajda László különösen biztatott, hogy e hivatásban is mesterré válhatok. Amikor kételkedtem benne, mindig bátorított, úgy tűnik, a kovácsközösség befogadott. Annak ellenére tette ezt, hogy némileg riválisok vagyunk, de a szakmai irigységet a kőműves szakmában jobban érzékeltem.

Új hivatásomban egyébként számos nehézséggel kell szembenézni. Egykor harmincféle kovács dolgozott, volt köztük szegkovács, patkoló, késes, mindegyiküknek volt valami specialitása. Napjainkra e szakosodás kevésbé érzékelhető. A hagyományos oktatás megszűnt, egy felnőttképzésen jelentkezhettem 2020-ban a győri Lukács Sándor Szakiskolába. Húsz embert tudtak összegyűjteni az egész országból, ez a létszám is tizenkét év alatt gyűlt össze. Nekem is fel volt adva a lecke, osztálytársaim között volt olyan, aki húsz-harminc éve dolgozott kovácsként, és különböző okokból volt szüksége bizonyítványra. Megmosolyogtató, hogy például a mezőgazdasági kovács végzettséget a díszműkovács szakmában nem fogadják el. 2022 elején tettem le a kétéves képzést követő vizsgámat.

Az építőiparban tapasztalt felhígulás ide is elkísért, a díszműkovács szakmába is betört a géppel legyártott – kovácsoltvas jellegű – darabok sokasága, e „hamisítvány” visszaveti a szakmát. Így a mesterségből megélni nem könnyű, aki megteszi, az előtt megemelem a kalapomat.  

A kereslet is változott, a dísztárgyak helyét átvették a házépítkezésekhez kötődő elemek, a felső középosztály egy díszes kaput, míves kerítést megengedhet magának. Ráadásul, ha igényes, akkor egy valódi kovácsmunkát rendel meg. Még említhetem a lakáskiegészítőket, széket, asztalt, karnist, csillárt, ezekre egy kisebb keresetű, de a lakáskultúrát kedvelő polgár is vevő. A példa mindig jó motivációt jelent, ha a vásárló lát valahol egy szépen elkészített darabot, akkor nem habozik megrendelni valami hasonlót. A kovácsszakmát is egész életünkben kell tanulni. Egy fejszéket, baltákat készítő barátomhoz járok el például rendszeresen, egy másiktól a kerékvasalás fogásait leshetem el.

Kiscsőszön beszélgetünk. Kovács Norbert „Cimbihez”, az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület elnökéhez régi barátság fűz, általános iskolás koromban magam is néptáncoltam. Sajnos, a tánctanáromon és az akkori információs csatornákon is múlott, hogy idő előtt vége szakadt. Később még a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesületnél folytattam, de társaim tánctudásán látom, mit is vesztettem azzal, hogy korábban abbahagytam. A tradíciók ápolásában más területen is kerestem a helyemet, egy lovas hagyományőrző csoportban, huszárok, betyárok között tevékenykedtem.

Cimbivel Bécsben találkoztam, és egy alapos beszélgetés után megismerhettem a munkáját, bepillanthattam a terveibe. Ráébredtem, nem kell mindig a messze távolban tervezni a jövőt, átjövök a határon, s Kiscsőszön már itthon vagyok. Észrevettem, hogy itt még működik a társadalomnak az az ősi, finom szövete, ami – az anyagi világ térhódítása nyomán – a városokban már régóta kihalt. Az emberek önzetlen segítőkészsége még él a mindennapokban, amikor valaki szükséget érez, a másik nem néz se időt, se energiát, a segítségére siet. Jólesett például, mikor egy építési telket vettünk a faluban, s nekiálltunk kipucolni. Igencsak megizzadtunk. Ekkor jelent meg barátom édesanyja egy tál süteménnyel, s mint szomszédjának kedveskedett vele. Nem a kalóriától, a gesztustól kaptunk újult erőre. Kicsit déjà vu érzésem volt, visszatért gyerekkorom, az egykori emlékek.

Az egy tál pogácsa – csodák csodájára – kovácsműhellyé alakult. Kicsit bővebben! Barátom, Csík Tomi tökéletes műhelyt rendezett be a faluban, az »egyesület kovácsának« esetenként besegítettem. Tamásnak más tervei voltak, a közeli Csabrendeken egy kézműves alkotóházat, az úgynevezett Rendeki Kézműves Portát nyitották meg a feleségével. Tehették, mindketten a népművészet ifjú mesterei, Tamás a kovácsmesterségben, Réka pedig a csuhéfonásban jeleskedik. Egy kis földet is művelnek, saját maguk termelik meg a konyháravalót. Vendégeik kipróbálhatják az említett mesterségeket, s a népi kultúra más ágazataiba is bepillanthatnak. E tervek birtokában Tamásnak már nem jutott elég ideje a kiscsőszi feladatokra. Ekkor rám tévedt a tekintete, felcsillant a szeme, s felajánlotta, hogy vegyem át a munkáját Kiscsőszön. Most is tamáskodtam, hogy meg tudom-e oldani a feladatot, de ő biztatott. Pedig átlátom a tennivalókat. Koncepcióm szerint – barátom csabrendeki példájából is tanulva – a régi falusi kovácsok munkáját kívánom tovább éltetni, közkinccsé tenni. Ezeknek a mestereknek a keze alól a paraszti mindennapi élet szerszámai, tartozékai, kapák, kaszák, zsanérok kerültek ki, de az állatokhoz is értettek, lovat patkoltak, a pata sérüléseit is orvosolták. Az egyesület céljainak megfelelően elsősorban a gyerekeknek mutatom be a szakma fogásait. Számomra is nagy élmény, mennyire őszintén figyelnek a foglalkozásokon, s ha esetleg több száz fiatal közül egyben követőre találok, akkor már érdemes volt belekezdeni. Annál nagyobb öröm nem is lehetne, ha valaki felkeresne, hogy szeretne kovács lenni. Büszkeséggel töltene el, hogy én indíthatom el a pályán. Mindenekelőtt az alázatra hívnám fel a figyelmét, soha ne képzelje, hogy már mindent ismer. Nyitott szemmel, füllel járjon a világban, tudjon a másikra hallgatni, egy fél mondat is megkönnyítheti a további munkáját… akár egy életre.

Egy zalaegerszegi kovácsmester barátom indította el az »Egy üllőn a mesterrel« fantázianevű népszerűsítő foglalkozását. A szereplők a három kovácsmester és az érdeklődő, együtt készítenek el közösen egy tárgyat. Kiscsőszön is már kigondoltam, mit formálhatnánk kalákában: például a felújított templom köré egy míves kerítés kívánkozik. Nem kéne sietni, évente négy-öt métert haladnánk, a magunk módján díszítve az Isten házát, amiben felmenőink kaptak hitet és tanultak becsületet.”

Lejegyezte: Cs. Kovács Judit