Versben visszhangzó sorskötelék

Hizsnyai Zoltán, Barabás Zoltán, Pomogáts Béla, Hodossy Gyula és Sántha Attila a nagyváradi könyvbemutatónA szerző felvételeA „kettőnk teremtette föld” szavakba rögzített költői ideje a Lilium Aurum Könyvkiadó és a nagyváradi Ady Társaság könyvkiadójának jóvoltából nemrég két karcsú, tetszetős kötetben aktualizálódott. Barabás Zoltán erdélyi és Hodossy Gyula felvidéki költő „ikerköteteivel” elsőként Nagyváradon és Kolozsvárott ismerkedhettek meg az érdeklődők.

A kettős könyvbemutatóra október utolsó hétvégéjén került sor Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ Partiumi Múzeumtermében, valamint Kolozsvárott, a Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai dísztermében. Hodossy Gyula Fátyla jókedvemnek című kötetét Sántha Attila író, az Erdélyi Magyar ĺrók Ligájának elnöke, Barabás Zoltán Homályhatáron című kötetét pedig Hizsnyai Zoltán költő mutatta be, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága képviseletében. Az irodalmi est vendége volt a hetvenedik születésnapját ünneplő Pomogáts Béla irodalomtörténész, az Illyés Alapítvány elnöke is, kinek munkásságát Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. Válaszbeszédében Pomogáts Béla hangsúlyozta, hogy számára az irodalmi tevékenység soha nem magányos, sziszifuszi kőgörgetést, hanem összmagyar közösségi, baráti közegben végzett munkát jelentett. A két új verseskötet kapcsán Pál apostol egyik ihletett gondolatát idézte: „Tükör által homályosan látunk – mondta –, s talán nem véletlen, hogy Hodossy Gyula és Barabás Zoltán a 21. század bizonytalan létérzését jó- és rosszkedv lebegtette szimbolikus fátyollal, illetve a homályhatárokon való átjárással helyezi európai kontextusba... A költészet soha nem a bizonyosságot, hanem a sejtelmet mutatja meg.” A nagyváradi könyvbemutatón a két költő verseit Meleg Vilmos színművész tolmácsolta a szép számmal összegyűlt hallgatóságnak, s a találkozó – csakúgy, mint a következő napon – hosszas dedikálással, és késő éjszakába nyúló beszélgetéssel ért véget. Kolozsvárott Balogh Gizella, a Szent Rafael kör elnöke köszöntötte a vendégeket. Az ünnepi műsor keretében fellépett B. Kásler Magda népdalénekes, valamint a Gheorghe Dima Zeneakadémia vonószenekara. A két rendezvényen összesen mintegy félezren vettek részt.

Barabás Zoltán és Hodossy Gyula legújabb verseskötetének kapcsán több változatban is elhangzott, hogy a földrajzi hely, ahová az ember születik, nem csupán egyszerű életrajzi adat, s hogy a költő szellemi tájegysége – metaforikusan szólva – térben és időben szőtt gondolati pókháló. De minden verseskötet többé-kevésbé tükörképe is írója értékrendjének és szintézisteremtő képességének. Sántha Attila kiemelte, hogy Hodossy Gyula költészetében a gondolatritmusok rezgését átitatja a megbocsátás aktusa (apakép, hitélet), a bűnök, a sorsok tudatos vagy tudattalan át- és felvállalása. Egy esendő emberé, aki tudja, hogy az az erősebb és hatalmasabb, aki nem él erejével. A kötet versei, mint egy emlékezetlánc, tényszerű és (ön)ironikus reakciók sora az önmeghatározás legáltalánosabb (és legmegfoghatatlanabb) köreiben: Isten, haza, erkölcs. E tárgyakról persze nincs, nem lehet érvényes beszéd, csak a „kimondhatatlan erőfeszítése”, de Hodossy Gyula a hazához, etnikumhoz vagy egyházhoz tartozáson – mint kétséges kimenetelű művészi témán – finom érzékenységgel hajol át. Az embernek van egy olyan érzése, hogy Barabás Zoltánnal együtt látják ugyan a világ hibáit, de képesek mosolyogni (is) rajta. Barabás Zoltán verseit Hizsnyai Zoltán „hosszú borhoz” hasonlította. A versek a személyes sors tudatosításának, a nagyváradi-erdélyi létnek a megfogalmazásai, miközben a „vagyok, ami körülvesz” W. Stevens-i gondolatával együtt Barabás képes azonosulni az egyre tágabb értelemben vett világgal is.

A bemutatott két költő többrétegű írásművészete mélyen a magyar nyelv egyediségében gyökerezik. Számukra a kívülállás éppolyan nélkülözhetetlen állapot az alkotáshoz, mint az a tragikusan megélt helyzet, melyet éppen Ady Endre, a nagyváradi újságíró öntött örökérvényű szavakba: „Szeretném, ha szeretnének”. Az ember hiába is akarja önmagát leválasztani, az apák visszaüzennek: „Légy észnél, a múlt behatol a jelenbe, a jelen meg ráburjánzik a múltra, és szövevényük beláthatatlanná kuszálja a jövőt.”

Amióta ismét az egyetemes magyar irodalom – értékhangsúlyaiban remélhetőleg mindörökkön vitatott – rendje szabja meg a kényszerűen provinciális és egyedi, ugyanakkor szükségszerűen univerzális költői horizontot, az ilyen több határon átívelő szellemi szomszédolás rendkívül termékeny. Pár vers és néhány kupica szilvapálinka egyetlen költőt (és olvasót) sem vált meg ugyan, sorskötelékeink azonban mélyebben gyökereznek. Akárcsak a „hosszú bor”, amely a kultúra mélyrétegeiből felszínre hozza a felvidéki és erdélyi strófákat. Is.