Végre egy bátor rendező!

Adriana Kohútková (Lucrezia Borgia) és Michal Lehotský (Gennaro) Alena Klenková felvételeNem véletlen, hogy a 19. század legendás díváinak írt művek 20. századi feltámasztása is egy dívának köszönhető – Maria Callasnak, ő hozta ismét divatba a feledésbe merült, „ásatag” operákat. Tehette, fantasztikus hangjával képes volt mindarra, amire nagy nevű elődei. Mert nagyon kell tudnia énekelni annak, aki Donizetti drámai operáinak előadására vállalkozik, amelyekből leginkább épp a dráma hiányzik. Jó példa erre a Lucrezia Borgia: a vérszomjas méregkeverőnőnek nincs egyetlen igazán drámai áriája sem. Tele van viszont fülbemászó, szép melódiákkal, amelyek kellőképpen érvényesítik a prima donna és a primo uomo gégéjének mozgékonyságát. Ez volt az a korszak, amikor az operaszerzők teljesen alárendelték művészetüket a körülrajongott énekes sztároknak, akik nemigen zavartatták magukat holmi jellemábrázolással, színészi játékkal, hanem csak kiálltak a rivalda elé, és elénekelték a soron következő áriát, cavatinát, románcot, balladát. Igaz, hogy vérbeli színészek sem nagyon tudtak volna mit kezdeni a sok vértelen figurával, valószí?nűtlen szituációval.

Ezekből akad néhány a Lucrezia Borgiában is, ezért tartható jó megoldásnak az a csipetnyi távolságtartás, visszafogottság, amellyel a pozsonyi születésű, jelenleg Norvégiában élő Zuzana Gilhuus rendezőként, de díszlet- és jelmeztervezőként is tálalja a darabot. Frappáns a színpadkép, a cselekmény tablószerű előadása, hatásosak a fényeffektusok. Minden szinte csak jelzett. Már csak ennek okán sem érdemes azon morfondírozni, hogy a 14. században hordott fazéksisak némileg anakronisztikusan hat a katonákon a 16. század elején, hogy a merev, elálló pléd?sze?rűség inkább egy másik operahős, Montezuma test?őreire illene, és hogy nincs nő, akin Lucrezia II. felvonásbeli mellvértje jól állna, mert ezek lényegtelen apróságok. Gilhuus tudja, hogy mi a lényeg: lélegezni, érvényesülni hagyni a bőven áradó dallamokat és azt, ami Donizetti számára mindennél fontosabb volt: az emberi hang szépségét.

Hál’ Istennek ezt a szépséget a címszereplőtől megkaptuk: a bemutatón éneklő Adriana Kohútková és a nyilvános főpróbán látott vendégművésznő, a jelenleg főleg az Egyesült Államokban angazsált Olga Makarina egyaránt kiválóak voltak, remekül bírták az exponált magasságokat, futamokat, trillákat, de a közép- és mély regiszterben is élvezet volt hallgatni őket. Mindketten nagyon természetesen énekelnek, ami sajnos korántsem olyan természetes, hogy külön dicséretet ne érdemelne. Visszafogott játékuk szervesen illeszkedett a tab?lószerű előadáshoz. Maffio Orsini szerepét a főpróbán Terézia Kruž?liaková alakította, telt, bársonyos fényű hangja mint mindig, most is nagyon szépen szólt, a mozgása is kitűnő. Denisa Šlep?kovská hangja kevesebb színt, hajlékonyságot mutatott, de ő is illúziókeltő volt a fiatal nemes szerepében. (Furcsa módon az olaszul énekelt szöveg vetített szlovák fordításában Orsini következetesen nőnemben szerepel, mintha a fordítók nem lennének tisztában a nadrágszerep fogalmával. Donizetti való?színűleg azért bízta mezzoszopránra, hogy ellensúlyozza a sok férfihangot, mert Lucrezián kívül nincs más női szereplője az operának.) Gennaro szólamában Jozef Kundlák nem hozta szokott formáját, a főpróbán indiszponált volt, Michal Lehotský viszont nagy tapsot kapott a premieren. Olaszos hangszíne jól illik a szerephez, bár hajlékonyság, árnyalatok tekintetében hagy maga után némi kívánnivalót. Don Alfonsónak, Lucrezia féltékeny férjének nagyon hálás szólama van, remek a bosszúáriája, sajnos Martin Malachovský nem tudott élni a kapott lehetőséggel, hangja színtelenül, fáradtan szólt, intonációs problémái is voltak. A mellékszereplők népes gárdájából Marián Pavlovič Rustighellóját és Ladislav Neshyba Astolfóját kell kiemelni. A darabban hatásos kórusjelenetek vannak, a kar fegyelmezetten, jól oldotta meg feladatát.

A színház olasz vendégkarmestert szerződtetett az opera betanítására. A ferrarai születésű Alessandro Sangiorgi nem okozott csalódást, hamisítatlan olasz temperamentummal szólaltatta meg Donizetti muzsikáját, az már nem az ő hibája, hogy a zenészek – főleg a fúvósok – nem mindig játszottak hibátlanul. Ezzel együtt egy érdekes, nívós előadást láthattunk, amelyen kiderült, hogy a minimálisra csökkentett színészi játék, a puritán színpadkép kifejezetten jót tesz az olyanfajta romantikus rémdrámának, mint a Lucrezia Borgia. Végre egy bátor rendező, aki bízik a zenében, és nem a régi logikátlanságokat újabbakkal tetéző, erőszakolt aktualizálásban látja a műfaj jövőjét.