Valóság aranypor nélkül

És azért is kellenek, mert eljuttatnak hozzánk olyan mozgóképeket is – ahogy tette ezt a IV. Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztivál –, amelyek nem kerülnének fel a hazai mozik programjára. És nem csak üzleti megfontolásból nem, hanem azért sem, mert nem vagyunk hozzájuk felnőve. Ez pedig amiatt (is) van, hogy (film)tükörbe nézve nem igazán tudjuk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Ilyen – az emberi természet mélyrejtekeinek feltárásával riasztó – opust minden évben kínált a pozsonyi szemle. Az idei, a negyedik választékában elsősorban Larry Clark és Ed Lachman közös mozgóképe, a Ken Park volt ilyen alkotás. Láttam már több tabudöntögető filmet, de ilyet, mint ez, még nem. Ezt a mozgóképet ugyanis a szégyenérzettől teljes mértékben megszabadított kamerával rögzítették, s a szinte szentségként kezelt tilalomfákat merészen megnyesegeti. A látvány részleteit nem ecsetelem: él bennem az a fajta öncenzúra, amelyet a fél- vagy teljes prüdériából, álszeméremből, a műveltséghiányos élet- és világszemléletből emelt alappilléreken nyugvó olvasói szokás alakított ki. (Önmagában a filmet reklámozó, a világsajtót megjárt fotó megjelentetése is felháborodást váltana ki.) Ezért is nem vázolok jeleneteket a Ken Parkból. Hiszen még az angolból fordító megszeppent, szende tolmácsnő is valahogy úgy járt, mint az operatőr az utolsó, nosztalgiázó egri táncdalfesztiválon, amikor a színen megjelent Harangozó Teri – ahogy az egyik magyarországi napilap írta – talpig alobalban, s énekelni kezdte az Egyetlen szív című dalát. Az énekesnő a refrén és az egyik versszak között megfordult a színpadon, és a kamerának megmutatta a ruháján hátul kivágott hatalmas szívalakot. Az operatőr a döbbenettől elfelejtett élességet állítani. A tolmácsnő a Ken Park egyik néma, meglehetősen gyomoremelő jelenetét nézve elfelejtette kikapcsolni a hangosító berendezést, és a teremben ülő 275 néző a tolmácskészüléken keresztül hallhatta elképedését kifejező szavait, hogy: „ilyen nincs, ez nem lehet igaz”! És nemcsak ő ámult, hanem a zömmel fiatalokból álló közönség soraiból is fel-felhangzott a megütközés ilyen-olyan visszhangja. Bár olvasva, abszolút igazat adtam annak az ítéletnek, amelyet a Szlovák Filmintézet sok fesztivált megjárt és sokat látott munkatársa, Štefan Vraštiak elismert filmes újságíró írt a fesztiválújság programajánlójában a Ken Parkkal kapcsolatban, hogy „úgy gondolom, a szlovákiai társadalom erre a filmre még nem érett meg, a szlovákiai néző viszont igen”, a Ken Park késő esti (23.00-kor kezdődő) vetítésén jelen levő közönség (275 fő – telt ház) reagálása alapján kétségeim alakultak ki efelől.

(Zárójelben jegyzem meg csupán, hogy a Ken Park biztos nem lenne veszteséges – ha megvennék forgalmazásra –, sőt tömött sorokba vonzaná a nézőket. Olyan látványt kínál ugyanis, amelyért a nézők – elsősorban a naiv és még naivabb nézők – nyálat csorgatva rohamoznák meg a mozikat. Aztán meg napokig fröcsögnék szitkozódva, hogy hogyan lehet ilyen filmet bemutatni!)

Belegondolva, végül is nem kell túl pesszimistán kezelni a nézői intelligenciahányadost, a IV. Pozsonyi Nemzetközi Filmszemlén valóban kemény valóságú, szokatlan, nem mindennapi realitású filmeket volt képes megemészteni a közönség.

Nem szép látvány, távol esik az illúziókeltő hollywoodi románcoktól, ám ez a pozsonyi filmszemle azt is megmutatta a koreai Oázis című filmmel, hogy a sors, az élet akárhogyan is igazgatja-alakítgatja a géneket, nem ítélkezhetünk spártai szigorral: a testi és szellemi fogyatékosoknak is joguk van a szerelemre és a test kínálta gyönyörökre. És nem csak Lee Chang-Dong Oázisa foglalkozik ezzel a hollywoodi filmet kevésbé érdeklő témával, hanem a német újhullámot felvázoló szekcióban bemutatott Bátyám, a vámpír című film is. Tragikomikus kép ez a szerelemgyerekként született fogyatékos fiú szexuális vágyairól, a mai frusztrált német kamaszok tévelygéseiről, a fizetőszex-szolgálat mechanizmusairól. Ennek az 1993-as Gilbert Grape-et idéző német produkciónak a végkifejlete annak ellenére is meghökkentő, hogy láttam már ilyet a Fehér galamb című korai Banderas-filmben, amelyben a még hamvas spanyol színész szerepe szerint lánytestvérével folytat szenvedélyes testi kapcsolatot.

Ám nemcsak a szexualitás körül forgott a filmvilág a pozsonyi filmszemlén. Az erőszakról is készültek kemény mozgóképek. A Kísérlet című német pszichothriller kockáira olyan lélegzetvisszafojtva meredtek rá a nézők, hogy a légy zümmögése szuperszonikus motorhangként hatott volna a teremben. Oliver Hirschiegel német rendező a stanfordi börtönkísérletként elhíresült 1971-es esetet vette filmje alapjául, vagyis azt a pszichológusok által felügyelt egyetemi kísérletet, amelyben jó fizetségért húsz önkéntes vesz részt. Két csoportra osztva elítéltekként és fegyőrökként töltenek el két hetet a kutatólaboratóriumban modellezett börtönben, amelyben egymásnak engedik őket, mint az arénában a bikát és a torreádort. Hihetetlenkedve, ámulva nézzük csak 89 percen keresztül, hogy a beígért pénz igézetére, hatalmi helyzetben milyen vulkánként tör elő és pusztít az emberi természet legsötétebb alkotóeleme, az agresszió. Abnormális kegyetlenségével lelkünkbe vési magát ennek a filmnek a valósága, és nem elsősorban azért, mert annyira töményen adagolja az emberi lélek megtörésének leghatásosabb fegyverét, a megaláztatást, hanem mert amit látunk, az valóban az elkorcsosult emberi természet terrorja. Szélsőséges, kiélezett helyzetekben itt és most megtörténhető.

Kegyetlen epizódokat mutat A szörnyek keringője című film is (ezt majd láthatjuk a hazai mozikban). Ez az amerikai produkció is arról szól, ami megtörténhet, hiszen azt mutatja, hogy a szexuális elfojtások, az erőszak, a megaláztatás, a férfisovinizmus, az előítéletek életörömvesztéshez, emberi torzulásokhoz, tragédiákhoz vezetnek.

Kellenek a fesztiválok. Mert nem illúziókat, hanem hasonló történeteket tárnak elénk, mint amilyeneket – emberi közreműködéssel – csak az élet képes teremteni. Ezt tette a művészet mindig is. A mozgóképes művészet is, valamikor az aranykorban. S a IV. Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztivál tudott emlékeztetni az aranykorra. Ez pedig jó. Mert lefújja rólunk az aranyport, és felébreszt a hollywoodi álomból.