Való világ

Nem tudom, visszajön-e még valaha, pedig itthon mindene megvolt – vonogatta közömbösen a vállát az asszony, és bevezetett a gyerekszobába. Vaságy, néhány – a gyerekkorra emlékeztető – babával, plüssmackóval, kiszuperált konyhaszekrény. Ez volt a minden. A kislány néhány hete kollégiumba költözött. Sorsáról a gyerekvédelmi osztály döntött. Szép serdülő lány volt, anyja negyven körüli agyondolgozott nő. Az új élettárs – bocsánat, vőlegény, a dolog húsz egynéhány évvel ezelőtt esett meg – néhány hét elteltével és néhány féldeci elfogyasztása után inkább őt választotta, mint szíve állítólagos választottját. A tizenéves lány lett a negyvenes férfi ágyasa, a negyvenes nő a hálótársa. Az aszszony nem értette, miért értetlenkedem. Azt sem fogta föl, miért kell ennek bármekkora feneket keríteni a sajtóban. ĺgy volt rendelve. S mint ahogy munkanélküli, koldus, nyomorék sem találtatott az országban, a botrányok is elkendőződtek. Emberi méltóságról aligha beszélhettünk, ezért nemigen lehetett megsérteni.

Persze, voltak egyedi esetek. B.-ék tanyán éltek, boldogan, míg B.-né meg nem halt. Az özvegyen maradt B. úr úgy érezte, még fiatal, ereje teljében van, annyira azonban nem, hogy fölnevelje két lányát. Asszonykérőbe nem akart járni, fogta magát, és egy szép (?) napon megkérte özvegy anyósa kezét. Hogy azt mondta-e az öregasszony, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, nem tudom, az igent elrebegte hivatalosan is. Ő is szült két lányt. Ám ezek kicsik voltak, sírtak-ríttak naphosszat, az öregasszony azt sem tudta, hol a feje, a férje meg azt sem tudta, hol az ágya. Hol az első, hol a második leány mellett tért volna nyugovóra, ha nyugodni hagyta volna férfivére. Ám ez erősen hajtotta. A lányok nemigen voltak tisztában azzal, szabad-e szeretni, akit igazán szeretünk, mert apánk, csak azt tudták, az atyai szónak, kemény mozdulatoknak engedelmeskedni kell. Szerencsére elkerültek otthonról. Akkorra viszont már a két kisebb is felcseperedett. S az apa ezentúl az ő ágyukban kereste a puhán ölelő karokat. Tette ezt az első szünidőig, amikor a legkisebb elsírta nadrágszíjjal tarkított éjszakái történetét. Bíróság, szembesítés, börtön. A legnagyobb lány évekig rettegésben élt. Nem tudta, mikor kap kegyelmet az öreg, akinek az volt az utolsó szava hozzá: ha kiszabadulok, megöllek.

Nyolc-tíz évesek voltak, mindenre kaphatók. Órákig keringtek az önkiszolgáló boltban, s amikor már nem érezték hátukban a pénztáros tekintetét, legalább egy zacskó savanyúcukrot, egy húszfilléres nyalókát, ötvenfilléres élesztőt vágtak zsebre. Megvolt rá a pénz, ott lapult a zsebükben a villamosravalóval együtt, de így izgalmasabb volt az élet. Lélekszakadva rohantak a sarok mögé; ott hétrét görnyedtek a röhögéstől: megint átvertük a sánta banyát. Aztán öszszeszedték magukat, komoly képpel masíroztak a strandra. A jegyszedő csak legyintett: bérletesek. A nagy, az igazi buli az öltözőben kezdődött. Végigtúrták a többi bérletes táskáját, szalámis zsemle, alma, zsíros kenyér, kis üvegben málnaszörp – alaposan belakmároztak. S ami fönt bemegy, annak az alsó tájakon távoznia kell. Mindegy, hova. Táskába, nadrágzsebbe, zokniba. S ők, akik elvégezték dolgukat, leheveredtek a fűre.

Ja, hogy ezt az élet írta? Az élet, az más. No de ilyet filmen, regényben. Ugyan kérem. Az a prüdéria vérig sértése lenne. Meg, ugye, amiről nem írunk, nem beszélünk, nem forgatunk filmet, az nincs.