Ünnep volt, de a javából

Kezdjük azzal, hogy nagy megbecsülést érdemlő teljesítmény egy műkedvelői körülmények között létező társulattól kétévente új, egész estés műsorral bemutatkozni. Az pedig külön elismerést érdemel, hogy magas művészi színvonalú produkciót hoztak létre.

Élvonalbeli együtteseink lassacskán hozzászoktatnak bennünket ahhoz, hogy új műsoraiknak szerves részévé komponálják a műsoruk jellegzetes tájegységét képviselő hagyományőrző táncosokat, énekeseket, zenészeket. Mintha ezzel akarnák bizonyítani, elismertetni alkotói nyelvezetük táji, etnikumi tisztaságát. A Szőttes a jelenlegi, „… s tették szépen, figurásan” című műsorával is ezt tette. A sok szép jellegzetességeket felvonultató látványos megoldásnak veszélye is van: a társszereplésre kiválasztott csapatok előadási szín?vonalának a bemutatkozó együttes színvonalára emelése, valamint viseletének harmonikus beépítése a műsorba. Amennyire kedvezően hathat e vendégszerepeltetés, a próbálkozásnak káros befolyása is lehet. Engem a romacsoport viseletmegoldása nem győzött meg, a táncaik, a táncolási stílusuk inkább.

A hármas tagoltságú műsor a szepsi romák színpadra állításával a „mai városi cigányfolklórt”, a kiváló előadói készséggel táncoló szlovák szólistával és párossal a szepességi és zempléni, fantasztikus temperamentummal bíró táncok bemutatását, a szlovák folklór színpadi változatát kívánta prezentálni. A vendégek bemutatkozása után és közben iktatta műsorba a Szőttes a saját, az adott terület kultúráját felölelő koreográfiáit. Tökéletesre sikeredett a tetemrehívás. Az általam is nagyra becsült nagymihályi szlovák Zemplín Táncegyüttesnek sem kellett volna szégyenkeznie a magyar Szőttes szlováktánc-tolmácsolásáért, sőt a cigány kultúra prezentálásáért sem. Szólistaként e területen különösen felejthetetlen élményt jelentett Konkoly László tánca, továbbá Oláh Attila, valamint Balta Aranka éneke és tánca. Az ő táncukban – átéltségükkel, büszke tartásukkal – a fiatalság heve is jelen volt.

Az est értékeléséből külön kiemelést érdemel a Szőttes lányainak éneklése, énekkel kísért magyarbődi és szirénfalvi karikázói. Emlékeim szerint a magyarbődi karikázó dalolási sajátosságainak bemutatásával – kétszólamú éneklés és tercelés – 1979-ben a szepsi MTNYA Fehér Liliomszál leányai lepték meg a zselízi országos nép?művészeti fesztivál zsűrijét és közönségét. Azóta ez az éneklési stílus és a táncok meghódították a „világot”, közismertté váltak. Olyan tökéletes megszólaltatással, amellyel a Szőttes lányai a pozsonyi bemutatójuk alkalmával kedveskedtek közönségüknek, szinte a legmagasabb csúcsra jutott ez az előadásmód.

Hát, bizony, koreográfusok és táncosok, ezek a karikázók nagyon magasra tették a mű fogalmazásának és előadásának a mércéjét. Ehhez az éneklési mércéhez igazodva a férfiaknak van mit bepótolniuk. Szükséges is, hogy az előadás színvonala egyenletes legyen. A művészvilág már csak ilyen, az elért sikerek ösztönöznek és köteleznek.

A párban táncolt, illetve a páros táncokra is soká fog szívesen visszaemlékezni a közönség. Annyi változatosság, annyi kedvesség és élet volt bennük, hogy mi, nézők is kedvtelve bokáztunk – volt, aki csak lélekben, de sokan ülve táncoltunk. A térformai és motívumi gazdagság és változatosság ellenére is kedves színfolt volt egy-egy kevésbé ismert vagy ritkábban alkalmazott táncforma beépítése, például a Bodrogközi táncokban a hármas tánc, a konyhatánc megjelenése. 1952-ben a magyarországi ököritói Gyöngyösbokrétás hagyományőrző csoport országos díjat nyert vele. Aztán műsorára tűzte a Magyar Állami Népi Együttes is, s mivel gyökerei nálunk is élnek, az 50-es, 60-as években amatőr együtteseinknél kedvelt tánc volt. Megismertetésében, terjesztésében nem kis „bűn” nyomja a lelkemet. Aztán jöttek az újabb néprajzi gyűjtési anyagok és a hármas, a konyhatánc csak itt-ott került színpadra. Azért is hatott rám a viszontlátása olyan eleven erővel, de láttán nagy élénkség támadt a jelenlévők között is.

Komoly elismerést érdemel a Szőttes lányainak viselete is: szép színesek, pedánsan kidolgozottak, megfelelő mennyiségű, kikeményített alsószoknyára felöltve, szabva öltöztetve. Még Bocsek Zsuzsa, a Népes valamikori tervező-varrodavezető mindenese is elismerően nyilatkozna róla. Talán a Népesről fennmaradt fényképek is hatással voltak e viseletek alkotójára, Balta Arankára?! Büszke lehet rá az együttes is, mert nemcsak műsorukkal, színpadi megjelenésükkel is példát mutatnak.

Elismeréssel kell szólnunk a zenekarról, mind a kettőről. A saját csapatukat kiválóan kísérték, nem akartak többet, „csak” tánc alá muzsikálni. És ez nem kevés. Sok együttes színpadi szereplésének rákfenéje a mindenáron önálló „muzsikálhatnékság”. Náluk szerencsére ennek a jelét sem vehettük észre, sőt, azt érzékeltük, hogy mennyire együtt tud a két zenekar muzsikálni – ezt főleg a műsort záró számnál bizonyították, a Bodrogközi táncok friss csárdásánál. Meg is lett a jutalom, háromszor is visszatapsolta őket a közönség.

Nyugodtan mondhatjuk – szép teljesítmény, „férfimunka volt”.