Újságárus egy amerikai filmben

Az alkotás Arthur Miller azonos című regénye, Az előadás nyomán készült, és nagyrészt Pozsonyban forgatták. Az Amerikából induló, majd a náci Németországban kiteljesedő történet főhőse May Harold, a nagy tehetségű zsidó sztepptáncos, aki dzsessz-zenekarral turnézik Európában. Egy német attasé egyetlen berlini fellépésért komoly összeget kínál fel az együttesnek, de Hitler előtt kell fellépniük. A kérdés csak az: eltitkolják vagy vállalják származásukat a művészek, kockára téve ezzel a puszta életüket?

Uzsák Dávid egy utcai újságárust formál meg a filmben.

Ez volt az első angol nyelvű produkció, amelyben szerephez jutott? Vannak tapasztalatai a nálunk forgató amerikai stábokkal?

Hívtak már néhányszor válogatásra, de ez volt az első alkalom, amikor eredményesen végződött a casting.

Melyik féltől jött a felkérés? Az itthoni ügynökségétől, vagy egyenesen az amerikaiaktól?

A castingok zöme az itthoni ügynökségek irányítása alatt zajlik. A külföldi produkció megbízza a helyieket, hogy bizonyos szerepekre ajánljanak arcokat. Ők pedig az adatbázisukból válogatnak. Még az sincs, hogy a castingon találkozol a rendezővel. Őt a forgatás helyszínén látod először. Előtte azt sem tudod, mit vár tőled. Ehhez a filmhez a Covid előtt történt meg a válogatás. De még az ügynökségbe sem kellett bemennem. Elküldték a jelenet szövegét, és nekem kellett elkészítenem, majd beküldeni a házi videót. A teljes forgatókönyvet – a titoktartás miatt – a forgatás helyszínén sem kaptam meg, csupán a magam szövegét.

Az angolnyelv-tudás, a pontos kiejtés mennyit nyomott a latban?

Biztosan fontos volt, bár nem szabták feltételként az amerikai akcentust. Inkább arcokban gondolkodtak. Én még nem láttam a filmet, tehát azt sem tudom, hogy szinkronizáltak-e vagy sem. Próbáltam belőni a kornak megfelelő New York-i dialektust, de semmiféle visszajelzést nem kaptam ez ügyben.

Hol alapozta meg úgy istenigazából az angolnyelv-tudását? A párkányi gimnáziumban?

Mindig erre hajtottam. Nagyon meg akartam tanulni angolul. A gimnázium is segített ebben, de a legtöbbet Erdős Anna, akihez magánórákra jártam Párkányban. Ő évekig Angliában élt, és az angol mellett oroszul is nagyon szépen beszél. Én azzal a céllal mentem ki Londonba, hogy megkeressem a kinti továbbtanulás módját. Drága mulatság lett volna. De mivel több amerikai diák volt az osztályban, sokat tanultam tőlük is. A brit akcentus pedig adott volt. Igyekeztem azt is magamba szívni. Az angol társaim előtt sokkal nehezebb volt autentikusnak lenni. Rengeteget adott az az egy szemeszter. Az angol nyelv már kiskoromtól fogva fontos volt számomra. A magyar és a szlovák mellett ez volt a harmadik nyelv, amelyet a magaménak éreztem. Már gyerekként intenzíven meg kellett élnem az akkori idők magyar–szlovák konfliktusát. Előbb a szlovák tannyelvű iskolában, majd amikor gyógykezelésekre jártam a Magas-Tátrába. Az angol nyelv ablakot nyitott előttem a világra. Nem kellett sem a magyarok, sem a szlovákok pártjára állnom. Az iskolában mindig éreztették velem, hogy magyar vagyok. Az egyik tanító néni kimondottan magyarellenes volt. Első évfolyamtól az ötödikig vitte az osztályt, és végig olyan szeret-nem szeret kapcsolatban voltam vele. Kimondottan zavarta őt, hogy magyar vagyok, pedig annyira jól beszéltem szlovákul, hogy engem vitt mindig szavalóversenyekre. Mai megítélésem szerint skizofrén helyzet lehetett ez számomra.

Egy tíz év körüli gyerek miképpen tudja feldolgozni, hogy az, aki tulajdonképpen nem szereti őt, vele akar elérni, és ér is el eredményeket?

Volt ennél még rosszabb, fájóbb tapasztalatom is. Hároméves koromban kerültem először szanatóriumba, légúti megbetegedés miatt. Anyu nem maradhatott velem, mert a biztosító nem fizette volna az ott-tartózkodását. Háromévesen még megnyikkanni sem voltam képes szlovákul Felsőtátrafüreden. S mivel nem tudtam kikéredzkedni, a nővérek nem engedtek ki éjjel pisilni.

Ezt a kegyetlenséget!

Ma már tudom, egy erősen magyarellenes politika szenvedő alanya voltam. Bizonyára ezt testesítette meg az a nővér is, aki, miután éjjel bepisiltem, reggel az arcomba törölte az alsónadrágomat. Ott és akkor megfogadtam, soha többé nem fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy ne értsek valamit, s ezért megalázzanak. Hatéves koromig még kétszer voltam ugyanabban a tüdőszanatóriumban, de amikor másodszor mentem vissza, már elég jól beszéltem szlovákul. De ennek ellenére sincs bennem semmiféle ellenszenv a szlovákokkal szemben. Ez az élmény vezetett rá arra, hogy nem fogok soha senkivel úgy bánni, mint ott és akkor ez a nővér bánt velem.

Visszatérve az amerikai filmre, Az előadásra, Shira Piven, a rendező hogyan fogadta a forgatáson?

Röviden vázolta, mi a feladatom, és már ment is tovább.

Volt súlya annak a szövegnek, amelyet utcai újságárusként kellett közölnie… kivel is?

Jeremy Piven, a rendező testvére játszotta a történetbeli sztepptáncost, aki New York-i klubokban kezdte gyorsan felívelő pályáját. Ő jött hozzám újságot venni a pozsonyi Múzeum utcában. A jelenet szerint épp fizetett nálam néhány ortodox zsidó, s ahogy továbbálltak, már oda is lépett hozzám Jeremy, akinek azt kellett mondanom, hogy üdvözöllek Roosevelt elnök Amerikájában. Jeremyt egy sorozatban láttam korábban. Isteni volt a csávó! Kellemes érzés ilyen színésszel játszani. De a mi színészeink is nagyon jók, és az amerikai kolléga is emberből van, ezt hozzá kell tennem. A szerződésemben volt egy kitétel, hogy még a forgatás szüneteiben sem beszélgethetek a filmbeli partneremmel, ezért csak pár szót váltottam vele. Végig jó fej volt. A jelenet végén megköszönte a partneri munkámat. Nem lettünk puszipajtások, de nem maradt negatív élményem vele kapcsolatban.

Szakmailag milyen tapasztalással jár egy ilyen nagyszabású amerikai produkció?

Őszintén mondom, meglepett, hogy nem tettek különbséget amerikai és európai színész között. Nekem is volt külön öltözőm, a nevemmel. Itthon erre még nem volt példa.

Itthoni rendezők is gyakran hívják háborús történetekbe. A Kryštof után Miloslav Luther Alvó számlája is a harmincas évek végét, a negyvenes évek első felét idézi meg.

Kevés esemény generál annyi rosszat a világban, mint egy háború. Egy ilyen film vagy egy ilyen témájú színpadi mű tele van feszültséggel. Színészileg ezek nagyon hálás helyzetek. Én egy olyan nemzedékhez tartozom, amelynek nem kellett politikával foglalkoznia. A háború is csak most került egészen közel hozzánk. A nagyszüleink személyesen is érintettek ebben, ők ezt a helyzetet egészen máshogy élik meg. Hat éve játsszuk Tolsztoj művét, a Háború és békét a Szlovák Nemzeti Színházban. Az orosz–ukrán háború tükrében teljesen új értelmezést kapott az előadás. Én egy orosz cár vagyok a darabban. A hideg futkos a hátamon, amikor elhangzanak bizonyos mondatok a színen. Mit látunk, ha körülnézünk? Hogy körbe vagyunk véve idiótákkal, akik támogatják a háborút. És most nem csak a politikusokra gondolok. Azokra is, akik megválasztották őket.

A kórház című sorozatban forgat még?

Már nem vagyok benne. Átkerültem ugyanis a tévécsatorna egy most készülő sorozatába, A rancsba. Szeptemberben kezdődtek a felvételek, májusig fog tartani a forgatás, de talán már tavasszal a JOJ képernyőjére kerül a mű. Két lótenyésztő család közti viszályokról szól a történet, amelyben egy autista fiú vagyok, afféle suttogó, aki nagyon ért a lovak nyelvén. Közben a Szlovák Nemzeti Színházban is új szerepet kaptam a Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye nyomán készült előadásban. Film is készült a mű alapján. Az én szerepemet, Friedrich Bhaer professzort a jeles francia színész, Louis Garrel játssza benne. Túl sok szerepet nem vállalok. Nem akarom, hogy csak a munkáról szóljon az életem.

A szerző a Vasárnap munkatársa