Új csapások, avagy merre robog a Jazz-masina

A summázások ideje van itt a könnyűzenében, a lemeztermést ugyanúgy értékelik ilyenkor év végén, mint a koncertkínálatot. Ez utóbbival hamarabb készek a kritikusok, kis hazánkat ugyanis még mindig elkerülik a nagy nevek, mondván, jelentéktelen ország jelentéktelen lemezpiaccal. A közepesen nagy nevek pedig azért nem jönnek, mert a mi szervezőink nem ismerik őket, vagy ha ismerik is, nem mernek megkockáztatni egy negyed- vagy félházas buktát.

A nagy óvatoskodás alól csupán néhány progresszív fesztivál kivétel, például a trencséni Pohoda, az egyre inkább magára találó Hodokvas vagy a Pozsonyi Dzsessznapok, ahol általában éri az embert katarzis. Nos, a PKO-ban idén szerintem a francia Sayag Jazz Machine vitte el a pálmát, akár az év fővárosi dzsesszeseményének is titulálhatnám fellépésüket.

Már a műsorfüzet egy csomó pozitív dolgot ígért: a franciák az underground elektronikus zenéket eresztik össze a jazz század eleji stílusaival. Ha minden jól megy, két század találkozik a színpadon, gondoltam mindjárt, és igazam is lett, sőt. Nem csak a jazz, hanem a mozi hőskorából is kaptam egy dózist, a zenekart kísérő VJ ugyanis a Lumiére-fivérek stílusában felvett, figyelemreméltó ötletekkel teli retro filmecskéket vetített a vászonra, persze jól megpörgetve és zenére vágva. A vizuális rész elemzésére most, sajnos, nincs hely, nézzük, mit tud a Sayag Jazz Machine.

Valami olyasmit, ami még a fesztivál legöregebb rókája, Peter Lipa számára is újdonság volt. Ott tátotta ő is a száját a színfalak mögött, miután a felkonfban elmondta, hogy soha ennyi kábel nem tekergett még a PKO deszkáin, az egész színpadtechnikát át kellett rendezni, sőt, a maximalista franciák kiparancsolták a teremből a jimmy-jib kamerákat is, amelyeknek egyébként mindent szabad.

A Sayag zenéje két hangsúlyos összetevőből áll: a „gépből” érkező jungle és drum’n ’bass ütemekre igazi hangszerek – harmónika, fuvola, szaxofon és nagybőgő – gombolyítják a dallamot, máskor pedig fordul az egész, és a bőgőből ritmushangszer lesz, a harmónika reggae-alapot ad, a fuvola versenyt lüktet a dobgéppel, a xilofon pedig a samplert parodizálja. Ráadásul középen egy gyors kezű scratch-művész ténykedik, belecsintalankodva a nagy egálba.

Ez a zenekar nem csupán a két műfaj eszköztárát használja egyszerre, hanem egymásba oltja őket, szintézist teremtve. A dzsessz, ez az alapvetően akusztikus műfaj más dimenzióba kerül, a haladó elektronika szinte körülöleli a régről ismerősnek tűnő dallamfoszlányokat, és az ember rádöbben, hogy tulajdonképpen a huszonegyedik század dzsesszzenéjét hallja. A műfaj megújulásának ugyanis jelenleg két fő csapása látszik: az etnóval és világzenével kevert, illetve az elektronikával vegyített vonal. Ez utóbbit már hét éve műveli a Sayag Jazz Machine, örvendetes, hogy végre hozzánk is eljutottak, csekély négy évvel a magyarországi bemutatkozás után.

És mivel az internetes CD-rendelések korában már nem kunszt hozzájutni valódi csemegékhez, ajánlom mindenki figyelmébe Anachromic című 2004-es lemezüket (www.sayagjazzmachine. com). Ezen ugyanis még inkább szabadjára engedik fantáziájukat, és mindent kihasználnak, amit csak a modern kor stúdiói nyújtani tudnak a zenészeknek.