Történelemoktatásunk buktatói

Érti-e a szónokok napi politikai üzenetektől hemzsegő párhuzamait (vajon miért az ön- és pártjelölt népvezérek, nem pedig a Katona Tamások vagy a helyi történelemtanárok tartják az ünnepi szónoklatokat), tudja-e, ki volt Vasvári és Batthyány, mit akarhatott a „gaz” Metternich, és miért voltak egyesek pecsovicsok?

Hát nem vagyok erről meggyőződve, mint ahogy arról sem, hogy azok a szlovákok, akik ma épp a pozsonyi Medikus-kertben sétáltatják kutyájukat, megértik-e, hogy amikor Petőfi vagy Kossuth nevétől visszhangzik a park, a tömeg nem a Felvidéket akarja viszszacsatolni, csupán tiszteletét fejezi ki nemzete és Közép-Európa nagyjai előtt.

Mivel történelmi ismereteink jó részét az iskolából hozzuk magunkkal, érdemes megvizsgálni, mit is tartalmaznak a jelenleg használatos történelemtankönyvek az 1848/49-es eseményekről. A jelenleg érvényes szabályozás szerint a tanulók az alapiskolák nyolcadik osztályában foglalkoznak először az érintett eseményekkel, mégpedig a Dušan Kováč és Vojtech Kopčan szerzőpáros Szlovákia az újkor küszöbén című tankönyve segítségével. A tankönyv egészének szemléletét a történelmi események szigorúan szlovák szempontú vizsgálata jellemzi, olyannyira, hogy a gyanútlan olvasó (márpedig egy tizenéves tanuló még az) számára úgy tűnhet, itt egy már akkor is létező állam, Szlovákia történetét olvassa. Egy olyan Szlovákiáét, amelyet a mai politikai határok öveznek, s amelyet a szlovák etnikum tölt ki. Talán ezért lehetséges, hogy nem található meg benne Széchenyi István neve, de még a szlovák anyától született Petőfi Sándoré sem. Márpedig nélkülük meglehetősen nehéz megértetni azt a folyamatot, amely a korabeli Magyarországon – tehát a mai Szlovákia területén is – a reformkor kezdetétől a világosi fegyverletételig lejátszódott.

Megtalálható viszont a tankönyvben Kossuth Lajos rövid és viszonylag tárgyilagos portréja. A törzsszöveg viszont már kicsit furcsán értelmezi a reformkor és a márciusi forradalmárok szándékait, amikor azt írja: „A politikai jogokat és a nemzeti függetlenséget csak a magyaroknak követelték, Magyarország többi nemzetiségére nem gondoltak.” Talán a tankönyvíró elfeledte hogy Kossuth nemcsak Magyarország összes lakosának követelt és adott polgárjogot, hanem még Ausztria számára is ő harcolta ki az alkotmányt.

A tankönyvből megtudhatják továbbá a tanulók, hogy a magyar országgyűlés törvényt fogadott el a jobbágyság felszabadításáról és Magyarország függetlenségéről. Arról azonban semmit sem olvashatnak, hogy milyen döntő változást jelentett a forradalom magyarok és szlovákok számára egyaránt, hogy a jobbágyi terhek megszűnése, a népképviseleti országgyűlés, a cenzúra eltörlése stb. egy minőségileg új, modern polgári országot teremtett.

A Július Bartl és társai által a gimnáziumok második osztálya számára 2002-ben kiadott tankönyv mértéktartó módon ismerteti a márciusi forradalom és a szabadságharc eseményeit. Persze az események értékelése ismét csak a szlovák történetírás szemléleti korlátait tükrözi, hiszen nehéz mit kezdeni az olyan megfogalmazásokkal, miszerint a szabadságharc kirobbanásához és későbbi vereségéhez az vezetett, hogy a magyar kormány elutasította a többi nemzet egyenjogúságának az elismerését.

A vizsgált szlovák tankönyveknek az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő viszonya teljes azonosulást jelent a Štúr és társai által képviselt irányvonallal. Ezért tüntetik fel ezek a tankönyvek a szlovák nemzeti mozgalom kisebb, evangélikus részének a bécsi reakcióval együttműködő irányvonalát össznemzeti mozgalomként, s feledkeznek meg a szabadságharc honvédségében harcoló szlovák katonák tízezreiről. A gimnáziumi tankönyv ezt a felfogást még azzal a látszólag ártatlan szóhasználattal is erősíti, hogy a szabadságharc hadseregét következetesen „magyar hadseregnek” („maďarská armáda”) nevezi, nem pedig a szlovák nyelvben a Trianon előtti Magyarországgal kapcsolatosan alkalmazott „uhorská armáda” kifejezést használja.

Még szerencse, hogy ezt a tankönyvet még nem fordították le magyar nyelvre, így a szlovákiai magyar gimnazisták talán mást is megtudnak nemzeti forradalmunkról. Ez azonban megfelelő tantervek és tankönyvek hiányában a pedagógusok felelőssége, akik saját maguk által készített tansegédletek és jegyzetek segítségével többnyire igyekeznek megoldást találni. Jó lenne azonban, ha azok is tenni próbálnának valamit, akiknek módjában áll változtatni a helyzeten. Nem mindegy ugyanis, hogy a rozsnyói Kossuth-szoborhoz kivonuló fiatalok nemzeti történelmünk jeles alakjainak csupán a nevét ismerik-e vagy azt is tudják, hogy miért kell büszkének lennünk rájuk.