Törőcsik Mari partnere lett volna

A hatvanas években készült filmjei ugyanis sorra tiltólistára kerültek. Ilyen volt például a Milan Kundera elbeszélése nyomán készült Senki nem fog nevetni Hynek Bočan rendezésében, A halál neve Engelchen (r: Ján Kadár, Elmar Klos), a Mindennapi bátorság, A tékozló fiú (Evald Schorm) és a Pipák (Vojtěch Jasný). Még a František Vláčillal forgatott Méhek völgyének sem volt egyenes útja a közönség felé, hiszen a 13. századi német keresztesrendet elhagyni akaró lovag története pontosan rímelt a kommunista rendszer szorításából kitörni vágyó ember sorsával.

Nyolcvanhat évével Jan Kačer az utolsó képviselője annak a legendás cseh színésznemzedéknek, amelyet az elmúlt évtizedek során Rudolf Hrušínský, Vlastimil Brodský, Petr Čepek, Jiří Kodet, Josef Somr és Josef Abrhám tettek híressé. 

Prikler Mátyás Hatalom című rendezésében meggyőzően alakít egy vadászaton részt vevő, magas rangú politikust, aki teljesen véletlenül a halálát okozza egy fiatal hajtónak. Vívódását, önmarcangolását, minden lelki kínját érzékeltetni tudja a figurának, de még a hallgatásai is beszédesek.
 
Magyar a film rendezője, és a partnerei között is volt két magyar színész: Hajdu Szabolcs és Oszlik Péter. Sokat váratott magára a közös hullámhossz?

Magyar újságíró kérdez a magyar kollégákról. Elmesélek magának egy réges-régi történetet. Nem vagyok istenhívő, mégis csodálom az Urat, mert teremtő, alkotó. Rengeteg csoda van a világon. Amikor eltöprengtem ezen, azt mondtam, talán mégiscsak létezik Isten. Politikai nézeteim miatt több színházból kirúgtak a régi rendszerben, pedig három gyereket neveltünk a feleségemmel. Ez ment egészen a rendszerváltásig. Sokszor estem kétségbe, amikor nem tudtam, hogyan tovább. Egyszer aztán értesítettek, hogy Budapestről keresnek. Próbafelvételre hívtak egy készülő magyar filmhez. A hetvenes évek legelején jártunk. Színházban, tévében nem sok munkám volt akkoriban. Vágtam a füvet otthon. És akkor jön egy ilyen felkérés. Vonatra ültem, és életemben először Budapestre utaztam. A pályaudvaron várt a tolmács, félig magyar, félig cseh volt a hölgy. A helyszínen aztán megkaptam a cseh szöveget, és ott állt előttem egy nálunk is ismert magyar színésznő. Két magyar filmre emlékeztem. Az Egy pikoló világosra és a Körhintára. Azt már el is felejtettem, hogy melyikben játszott a színésznő.
 
Hogy hívták?

Törőcsik.
 
A Körhintában látta. Törőcsik Mari.

Csodáltam őt. Nagyon tetszett a filmben. De amíg ő oda nem lépett hozzám, senki nem foglalkozott velem. Mindenki magyarul beszélt körülöttem, én meg egyetlen szót sem értettem. Éhes is voltam már. Azok, akik velem együtt várakoztak, a magyar színészek, előszedték az otthonról hozott harapnivalót, a jó kis szalámis, kolbászos szendvicset, és jóízűen falatoztak. Én meg közben nagyokat nyeltem. Mindenki számára idegen voltam. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megkínáljon. Milyen udvariatlanok ezek a magyarok, gondoltam. S akkor elém lépett a híres színésznő. Jól megnéztük egymást. Csinos volt. Előkerült a tolmácsnő is, akitől megtudtam, hogy a kamera előtt ő lesz a feleségem, én, a férje pedig az 56-os események után most szabadultam a börtönből. Nehéz volt a próbafelvétel. Törőcsik elmondta a szövegét, közben láttam az arcán, hogy dühös valami miatt. Semmi sem stimmelt köztünk. Ráadásul nem úgy néztem ki, mint egy börtönviselt, lesoványodott valaki. Épp ellenkezőleg. Túlságosan jó bőrben voltam. Talán ez sem imponált a színésznőnek.
 
Jelét adta?

A tolmácsnő súgta meg, hogy nem értette, miért akar a rendező cseh színészt a szerepre. És hangosan megjegyezte, hogy nem is látott jó cseh filmet, csak egyet. Mint később megtudtam, a hatvanas évek cseh filmjei csak később jutottak el Magyarországra. Veszett fejsze nyele, gondoltam. Ez a szerep elúszik mellettem.
 
És mi volt az a film, amelyet Törőcsik Mari megnevezett?

A Méhek völgye.
 
De hiszen abban...

....igen! Csakhogy ő nem ismert fel. Senki nem mondta neki, hogy én játszom abban. És már nem is úgy néztem ki, mint a filmben.
 
Közölte végül is a színésznővel, hogy önt látta az egyik lovag szerepében?

Annyit mondtam csak neki, hogy én is játszom a filmben. Statisztaként? – kérdezte. Nem, én vagyok Armin. Erre aztán kikerekedett a szeme, és azt kiáltotta: Tudjátok, ki van itt? A Méhek völgye egyik főszereplője! El nem képzeli, mi történt! Minden asztalnál felállt valaki, és hozták nekem a harapnivalót. A szerepet végül egy Darvas Iván nevű színész kapta.
 
Makk Károly Szerelem című, Cannes-ban díjazott filmjéről beszél.

Nem láttam. De vagy két évvel ezután a Nemzeti Színházban játszottam Prágában, amikor az ottani Magyar Intézetből kerestek telefonon. Mondták, hogy ott van Törőcsik, és szeretne találkozni velem. Bemutatóm volt aznap este, az előadás után bankett, de nem maradtam ott. Siettem Törőcsik Marihoz. Kellemes találkozás volt.
 
Ötvenöt éves film már a Méhek völgye. Értékéből semmit nem veszített. A regény, Vladimír Körner kisregénye azután született meg, hogy elkészült a film.

Mi már a forgatókönyvből éreztük, hogy remek film lesz belőle. Petr Čepek, aki a megszökött lovagot játssza, jó barátom volt.
 
Vláčil felkérése hogyan érte?

Régóta vágytam arra, hogy dolgozhassak vele. Szerettem és tiszteltem őt. Vártam, hogy egyszer engem is felkér valamilyen szerepre. Eljött megnézni A revizorban a Činoherní klubban. Előadás közben párszor kikukucskáltam a nézőtérre. Észrevettem, hogy jobbra-balra jár a feje, úgy követi a színészek játékát, mintha teniszmérkőzést nézne. Előadás után vártam, hogy megdicsér, de csak annyit mondott: Semmi különös! Hiányzott a közeli! Ő ugyanis filmes szemmel nézte az előadást. De két hét múlva felhívott, hogy lenne egy szerep számomra. Két lovagról szól a történet, az egyik jó, a másik rossz, de a kettő mégiscsak egy, olyan Jekyll és Hyde-szerű figura. Boldog voltam, hogy teljesül az álmom.
 
Fordulatot sejtek a történetben. Vagy tévedek?

Pár hét múlva azt kérdezte: Ismersz egy keveset filmező, de kiváló színészt, aki cseh lovag lehetne? Čepek, Petr Čepek, mondtam. Most lett a Činoherní klub tagja. Eljött, megnézte őt egy előadásban, és dühösen rám ripakodott: Elment az eszed? Ez hun, ez magyar! Sötét a szeme, sötét a haja! Egy cseh lovag nem így néz ki! Végül mégis őt választotta. De ki legyen a társa? – faggatott. Azt mondtad, hogy dupla szerepem lesz nálad! Meggondoltad magad? A végén már egy sem? – kérdeztem. Te nem vagy egy szikár, csontos alkat, nem úgy nézel ki, mint egy alultáplált lovag – érvelt. František, ha nekem adod a szerepet, ígérem, lefogyok tíz kilót, mondtam.

És lefogyott?

Nyugatnémetekkel forgattam az első filmemet. A szerződésemben állt, hogy jelen leszek a németországi bemutatón. Ami felért a csodával, hiszen akkoriban senkit nem engedtek ki Nyugatra. Jelezte is aztán a német produkció, hogy a film több városban indul, és végig ott kell lennem velük. Boldog voltam. De a Vláčil-film miatt diétára kellett fognom magamat. Egy darab paradicsom és egy háromszögletű sajt. Ennyit ettem naponta. Közben hetekig utazgattam Németországban. A legelőkelőbb szállodákban laktam. Megrakott asztalok, finom falatok, innivalók. Berlinben megkérdezte a hotel igazgatója, hogy nem érzi jól magát nálunk? Öt napja figyelem, semmit nem fogyaszt. Fogyókúrázom, mondtam. Öt hét után tizenegy kilóval voltam könnyebb, és eljátszhattam Armin szerepét a Méhek völgyében.
 
Eszményi párost alkottak Petr Čepekkel. Két egymástól távoli és merőben ellentétes világ ütközik a történet két főhősének személyében. Életigenlés és életöröm, a boldogság utáni vágy az egyik oldalon, az életet megvető, fanatikusságában pedig már az életet gyűlölő eszményiség a másikon.

A németeknél azt akartam bebizonyítani, hogy mi, kelet-európaiak is vagyunk olyan jó színészek, mint ők. Vláčilnál azt, hogy egy jó szerep kedvéért sok mindenre képes vagyok. Lovagolnom kell? Akkor majd lovagolok! Három hónap gyönyörűség volt a forgatás. De akkor sem nagyon ettem. A súlyomat tartanom kellett. Mindenki jóízűen falatozott a nap végén, tolták magukba a tenyérnyi hússzeleteket, kedvükre borozgattak, én meg paradicsomon éltem. És még kacagtak is rajtam!
 
Történelmi filmjeivel František Vláčil a hatvanas évek cseh új hullámának egyik különleges személyisége volt. Hogyan fogadták az alkotásait a társai, Milos Forman, Ivan Passer, Jiří Menzel, Evald Schorm és a többiek?

Először is: a történelmi filmek nem öregednek. Ezt már akkor is tudtuk, amikor a Méhek völgyét forgattuk. Azokban az időkben évente vagy harminc film készült nálunk. Még a leggyengébb krimi is nézhető volt. A Méhek völgye a harmadik-negyedik helyen állt a legnézettebb filmek listáján. De kilógott a sorból. Vláčil előző filmje, a Marketa Lazarová is igazi mestermű volt. Mondták is sokan, hogy a Méhek völgye a „maradékból” készült. Ez nem igaz. Hogy mennyire jó a film, az később derült ki. Akkor már úgy emlegették: a cseh filmiskola egyik legértékesebb darabja. De hogy ki hogyan reagált a filmre, arra már nem emlékszem. Én ma is szívesen nézem. És azt is elmondhatom: bennem olyan mély nyomot hagyott a film, hogy úgy akartam élni, mint egy lovag. Lovagias tulajdonságokkal.
 
Visszatérve a Hatalomra és a két magyar partnerére, Hajdu Szabolcsra és Oszlik Péterre. Közel kerültek egymáshoz?

Nem volt idő az ismerkedésre. Sem Szabolccsal, sem Péterrel nem beszélgettünk. Nem is jöttek oda hozzám. Fiatalok. Szerintem nem is tudták, ki vagyok.

A szerző a Vasárnap munkatársa