Tódor János: Zárka Árgus Kiadó-Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2003

Az a mód, ahogyan Tódor János Zárka című verseskötete megjelent, elgondolkodtathatja a könyv olvasóját. A borítékon elhelyezett szerzői utószó ugyanis a következőket tartalmazza: „Az ebben a könyvben található versek kétharmadát még az elmúlt század 80-as éveiben írtam, aztán kiszálltam a költészet-bizniszből. A 90-es évek legvégén néhány brutális érzelmi hatás, ha rövid időre is, ismét visszaterelt a már gazzal benőtt József Attila-i sínekre. Ez az első, és egyben az utolsó verseskötetem.”

A kötet borítóján elhelyezett adatok szerint Tódor János több szociográfia és egy novelláskötet szerzője, vagyis az irodalmi terep nem ismeretlen a számára. Az utószó szövege azonban arról árulkodik, hogy a költészet, a líra kitüntetett helyet foglal el számára az irodalmi műfajok között. Zárka című – „első és egyben utolsó” – verseskötete rögtön olvasásunk elején olyan kérdéseket vet fel, mint hogy milyen pozícióból közeledjünk az olvasott versek felé. A 2003-ban megjelent kötet 80-as években írt verseit egy elképzelt nyolcvanas évekbeli nézőpontból próbáljuk-e olvasni, nyolcvanas évekbeli szövegkörnyezetbe helyezve, vagy pedig mai elvárásaink alapján közeledjünk az említett versek felé? Lehetséges-e rekonstruálni egyáltalán a nyolcvanas évek irodalmi világát?

A Tódor János kötetének első kétharmadában helyet foglaló versek legfőbb vonulata a romantikus beat életérzését és irodalmát szólaltatja meg. Jellemzője ennek a szabadon áradó gondolatokkal dolgozó aszszociatív szabadvers: „tomboló tüzes darázsfészek a lélek akár / egy több napos vízihulla felpuffad benne a szenvedély / a szavak artikulátlan hályogkései lefejtik / a bőrbe ültetett instrukciókat és minden elszabadul / a halánték üstjében fölforrnak a ragaszkodás medúzái”. A nyolcvanas évek ellenkultúráját felidéző lázadó beat versek hatását a gyakori moralizálás gyengíti. Ezek a „mi az élet értelme”-típusú versek általában nem jutnak túl a közérzetlírán, s nem képesek összetettebb létállapotok rögzítésére: „hiába is tiltakozol a szavak és fogalmak káosza ellen / valódi lényünk merénylet / bujdosó halott”.

Az utószóban említett, a kilencvenes évek végén született versek a Zita-versek ciklusban kaptak helyet. Szinte kivétel nélkül szerelmes versek, s a „szeretni egy asszonyt / aki hivatalból a másé / de a tiéd illegálisan és / remegve magáénak akar”-életérzésről tudósítanak. Az őszinte vallomások, a történetszerű lírai elbeszéléstöredékek és az önéletrajzi elemek keveredését ebben a ciklusban gyengébbnek érzem, mint a nyolcvanas években írt szövegekben: az érzelmi kitárulkozás és kiáradás ezekben a versekben még inkább elnyomja a versnyelv összetettségéhez szükséges figyelmet.