Tanítás szórakoztatva

JUHÁSZ KATALIN

A Dráfi Mátyás nevével fémjelzett társulás (szerintem) eddig legjobb, de minimum legbátrabb kezdeményezésének lényege, hogy a 19. századi magyar költészet nagy klasszikusai szlovákul, szlovák kortársaik versei pedig magyarul hangzanak el. A pénteki pozsonyi bemutatót követően vegyes lakosságú településekre, illetve iskolákba szeretnék elvinni a produkciót, mert az itteni magyar gyerekek tanulnak szlovák irodalmat, a szlovákok viszont nem ismerhetik meg a magyar költőket.

Ennyi előzetes információm volt, ez alapján amolyan oktató-nevelő műsort vártam a két színésztől, Katarína Mrázovától és Dráfi Mátyástól. Nos, jóval többet kaptam: egy minimalista színházi előadást. A „kerettörténet” egyszerű: két színész, két régi barát találkozik, hogy mutassanak egymásnak néhány becses, értékes kötetet, és emlékezzenek a közös indulásra, a pozsonyi színművészeti főiskolára, az Ifjú Szivekre. Mrázová elszavalja Petőfi Sándor Szülőföldemen című versét magyarul, Dráfi álmélkodik ezen, szóba kerülnek a nagyszülők és a szülők, az a kulturális muníció, amelyet annak idején a családi háttér nyújtani tudott egy művészpalántának. A magyar kolléga Samo Chalupka Mor ho! című klasszikusát veszi elő, meg is kapja érte a baráti kritikát, hogy tudniillik ezt a verset mindenkinek tudnia kellett a színművészetis felvételire. A teremben máris oldott a hangulat, a közönség három perc alatt felenged, és ettől kezdve inkább szórakozik, mintsem borongósan figyelne.

A magyar klasszikusokot olyan zsenik fordították szlovákra, mint Ján Smrek vagy Emil Boleslav Lukáč. Hálásak lehetünk nekik, mert nem akármi, amit produkáltak. Például a leggazdagabb szókinccsel rendelkező magyar költő, Arany János Ágnes asszonyát E. B. Lukáč olyan csodálatos nyelvi leleménnyel ültette át szlovákra, hogy – szégyen, nem szégyen – könnyeimet törölgettem, persze csak óvatosan, elvégre egy kritikus mégsem fakadhat sírva a nézőtéren. Aztán rögtön egy nagyot nevettem, mert Dráfi talált az interneten egy szellemes, humoros „összefoglalót” a balladáról, amelyet feloldásképpen meg is osztott velünk.

(Ágnes asszony lepedőt mos;/ A hatóság kérdi őt: „nos?…”/Ágnes vallja: „csibém vére”/Tagadással célt nem ére./Kinyomozták: kedvesével/Férje éltét ő vevé el./Beleőrül, – úgy meghatja;/Ne hagyj el, irgalom atyja.)

Bravúros a Falu végén kurta kocsma Ján Smrek-féle fordítása is, valamint Sládkovič Marínája Farkas Jenő átültetésében. Valamennyi költőről elhangzik egy-egy rövid jellemzés és pár életrajzi adat, épp csak annyi, amennyi még nem fekszi meg a közönség gyomrát. Ráadául mivel ezeket is kvázi egymásnak mesélik ők ketten, nincs olyan érzésünk, hogy itt most tanítani akarnak minket. A versek tolmácsolása sem pátosszal teli, érzéssel felolvassák őket, nem pedig elszavalják. A végén a másik színész néha elmondja az eredeti záró sorokat, nem is nekünk, csak mintegy magának...

A program zenei része olyan népdalokból áll össze, amelyek Bartók Béla gyűjtéseiből származnak, és amelyeknek magyar és szlovák szövegük is van. Ez nyilván sok vegyes településen okoz majd meglepetést. Szintetizátoron kísér Jaroslav Hruška, aki egyébként többször spontán megtapsolja az elhangzó verseket, mintha maga is csak egyszerű néző lenne.

Summa summárum, kellemes, szórakoztatva nevelő estet sikerült összeállítaniuk az alkotóknak. A tetszetős kis műsorfüzetben a szlovák költőkről (Janko Kráľ, Andrej Sládkovič, Samo Chalupka, P. O. Hviezdoslav) magyar nyelven olvashatunk rövid ismertetőt, a magyarokról (Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady) szlovákul. A finálé pedig egy abszolút kétnyelvű együtt éneklés, amelybe ki-ki a saját anyanyelvén kapcsolódhat be. És ha hinni lehet a műsorfüzetnek, ez még csak a kezdet: tervben van az est második része, amelyet huszadik századi költők verseiből állítanak össze. Kíváncsian várjuk.