Szomorú, szorongó reményvárók

1999-ben Andy Warhollal kezdődött a sor. Őt Dežo Hoffmann, a Beatles fotográfusa követte, majd Koloman Sokol festőművész, Arthur Fleischmann szobrászművész, Ján Zoričák szobrászművész következett. Folytatásként Andrej Reiser Portrék és Leningrád utolsó napjai című fotóanyagát láthatta a közönség, tavaly pedig a Forma 1-es versenyek világát fotózó Martin Trenkler fényképész művészi hangvételű felvételeit mutatták be nagy sikerrel. Valamennyi kiállításnak, miként az ideinek is, a Pozsonyi Városi Galéria adott teret.

Nemes Endre külföldön ismertebb, mint idehaza – bár a szlovákiai művészettörténet számon tartja, a szakmai köztudatban jelen van, a nagyközönség előtt azonban ismeretlenül cseng a neve. Idehaza nem sok műve található meg, a Szlovák Nemzeti Galériának van tőle néhány alkotása, és most már a Pozsonyi Városi Galéria is magáénak mondhat egy Nemes Endre-művet. E kismértékű jelenlét egyik oka, hogy fiatalon hagyta el Szlovákiát, s emigráns múltja megbélyegezte őt, a másik, hogy szürrealisztikus képei egyébként sem feleltek meg igazán a múlt rendszer ízlésének. Utolsó szlovákiai kiállítása 1972-re datálódik, ekkor a nemzeti galéria mutatott be tőle válogatást.

A művész 1909-ben született Pécsváradon, Nágel vezetéknévvel – a Nemes nevet csak később, 1928-ban vette fel. Gyermek- és ifjúkorát egészen az érettségiig Lőcsén és Iglón töltötte. A Kassai Újság munkatársaként versei jelentek meg. Szlovákiát elhagyva Prágában telepedett le, az ottani Képző?mű?vészeti Akadémián Willy Nowak professzor tanítványa volt. Ösztöndíjasként járt Párizsban is. 1938-ban a fasizmus elől menekülve előbb Finnországba emigrált, majd Norvégiába költözött, végül Svédországban találta meg választott hazáját, ahol haláláig alkotott, s művészként jelentős karriert futott be. A göteborgi Képzőművészeti Akadémia rektora volt, elnyerte a svéd kormány művészeti díját, a Vasa királyi lovagrend pedig felvette a soraiba. Művészeti díjjal külföldön is elismerték, egyebek közt a VI. Tokiói Nemzetközi Grafikai Biennálén. Műveinek jelentős része a svéd parlamentben kapott otthont. Több, világviszonylatban jelentős galériában és múzeumban rendeztek alkotásaiból kiállítást, több monográfiája is megjelent, s nem egy portréfilmet forgattak róla. 1985-ben Stockholmban hunyt el.

1983-ban 254 művét a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak adományozta. Ebből az anyagból nyílt meg a városban önálló múzeuma.

A pozsonyi kiállításon, melynek címe Nemes Endre – 35 év után ismét Szlovákiában, hetvenegy mű látható a legjelentősebb alkotásai közül, melyeket nagyrészt a pécsi Nemes Endre Múzeum kölcsönzött, de a tárlatra a család és magángyűjtők is adtak kölcsön munkákat.

Prágában kialakult sajátos szürrealisztikus stílusát mindvégig megtartotta. Bár volt időszaka, amelyben nonfiguratív vásznakat alkotott, visszatért jellegzetes képépítéséhez, melyhez a szürrealizmusból merít, de a szürreálist egyéni értelmezéssel formálja és vegyíti – a tudatalatti jelenségeit ő (a szürrealizmusra nem jellemzően) tudatos, racionális elemekkel, tárgyakkal, szimbólumokkal vegyíti, továbbá figurális képein a kubizmus kompozíciós elemei is megfigyelhetők.

Komor, súlyos, lélekre ránehezülő, zsúfolt látvány üzen Nemes Endre vásznain. Komorsága, ami a fasizmus fenyegetettségéből s az abból fakadó félelmekből eredeztethető – ha enyhül is valamelyest –, mindvégig megmaradt nála. A kényszerhelyzet miatti szorongás, bizalmatlanság és riadalom rátelepszik a bőrükből is kivetkőzött-kivetkőztetett, az emberlétből menekülő figuráira, sejtelmes bábjaira, a valót rejtő jelmezes bohócaira, akik a kusza valóságú metaforikus vizualitásban a túlélési állapot súlyos pillanataiból a remény gyertyafényénél a szabadulást, a felébredést várják, s a tükörben egy egészen más realitást látnak-álmodnak.