Szlukovényi Katalin: Kísérleti nyúlorr Alexandra Kiadó, Pécs, 2005

Nagyon érdekes kérdéseket vetnek föl Szlukovényi Katalin Kísérleti nyúlorr című kötetének versei. Nemcsak arról van szó, hogy egy érett, a költői eszközök magas szintű birtoklásával jellemezhető versnyelvvel szembesülhetünk az olvasás során, hanem arról is, hogy szelíd, finom provokációval illeti a XX. századi lírán edződött olvasói tekintetünket. Szlukovényi Katalin ugyanis úgy ír, olyan természetességgel, mintha az elmúlt évszázadban nem lettek volna semmilyen formabontó törekvések, a művészet végét, halálát előrevetítő izmusok, az emberi kultúra megsemmisítésével fenyegető őrületek – hanem költészetével mintha magától értetődően folytatná a XIX. század végének ritmusát, a szecesszió – impresszionizmus – szimbolizmus hármasának intonációját, mintha lenne valami költészetében az akkori századforduló aranykorából, ideges erotikájából. Ehhez valami őrült nagy merészség kell, amelyet Szlukovényi Katalin még akkor is felvállal, ha verseiben talán túl sok a hagyományos költői megoldás, talán túl sokszor találkozni az „ezt már olvastam valahol” érzéssel. Hiszen még a szerelem, a szerelmi csalódás is valami puha, hattyúszerű mélabú, tulajdonképpen a költészet, az alkotás allegóriája: „Hosszan kitartott / vágyakozás: egy hattyú / röptének íve.” (Fehér) Még a giccs is magától értetődő természetességével vesz részt a vers jelentésrétegeinek létrehozásában, egy magas színvonalú játék kontextusába, szövegkörnyezetébe helyezve: „A lila, giccses karácsonyfadísz, / a mégis gömbölyű, fényes tükör, / mely úgy fogta magába a szobát, / akárha lehetséges volna együtt, / egyetlen pontba tömörítve élni, / akárha volna örökkévalóság.” (Karácsonyi töredék) Még a töredék sem töredék, hanem önmagában megálló egész: itt még egyben van a világ, s az egységes, átesztetizált játéktér törései belesimulnak a jelentés lírai alany által birtokolt értelmezésébe: „Hogy ne kuncogjak, a nyakadba bújtam / – se krízis, se a végleg helyreállt rend –, / együtt aludtunk, s minden ment tovább.” (Gyilkosság az Orient Expresszen)

A kötet egyes ciklusainak, sőt egyes verseinek hangjai is jelentősen eltérnek egymástól, ez talán annak a számlájára írható, hogy Szlukovényi Katalin még nem birtokol olyan, mindenki másétól megkülönböztethető versnyelvet, amelyről azonnal felismerhető lenne. Mindazonáltal az is igaz, hogy a csendéletszerű versektől egészen szerelmi költészetéig, a háromsoros haikukon kezdve az ógörög mitológiából építkező, makámaszerű prózaverseken át a szonettekig minden verstípusban képes egyenletes teljesítményt nyújtani, költészettel megajándékozni olvasóját: „Tökmindegy. Nyelved hegyén a cukor, / a hó ujjad begyén: elolvadok, / s lehunyt szemmel, mohón, boldogan, // egymás elől egymásba menekülve / felejtjük el megint, hogy mind a ketten / beláttuk, milyen kilátástalan.” (Tűzszünet)