Színházi alternatívák Rozsnyón

Részlet a MINI TEATER első díjas előadásábólA szerző felvételeAlternatív színházak nemzetközi seregszemléjéről és versenyéről van szó, és hát ez egy amolyan alternatív szlogen, magyarázza Mistrík a meglepett diktafonnak, hozzátéve, hogy ma már egyre nehezebb meghatározni, mit is takar tulajdonképpen az alternatív jelző. Nos, ha a tudományos akadémia tagja nem vállalkozik a definiálásra, mi sem próbálkozunk meg vele, mert manapság már valóban nem elég olyasmiket mondani, hogy a hagyományostól eltérő értelmezések, merész megvalósítási formák, erőteljes szimbolika, klasszikusok átdimenzionálása és szabad előadói egyéniségek. Mindez ugyanis egyre gyakrabban jelen van a „hagyományos” kőszínházi társulatoknál is. A független színház inkább valamiféle alkotói szabadságot, a társadalmi elvárásokra fittyet hányó, „szárnyaló” művészi magatartást jelent. Nem kell rászolgálni a támogatásra, tömegeket vonzani, bevételt produkálni. Ezek a társulatok csupán az önmegvalósításra törekszenek, ezért gyakran borotvaélen táncolnak. Anyagias világunkban ugyanis már nem lehet következmények nélkül kivonulni a hivatalos kultúrából, mert végül kikapcsolják a villanyt, elárverezik a díszleteket, és a művész fizet a nézőnek, amiért bemegy az előadásra. Nálunk kevés független csoportnak sikerült életben maradnia, a pozsonyi Stoka, a Gu-na-Gu, vagy a rozsnyói Actores működése azonban azt jelzi: van remény. A rozsnyóiak például tíz éve fáradhatatlanul „formálják” közönségüket színházértő kritikus közösséggé úgy, hogy a néző észre sem veszi, hogy itt most az ízlését csiszolják.

Az Actores tagjai két éve és most is azokat a társulatokat hívták meg a Tempus Art fesztiválra, akiket maguk is szívesen megnéznek. Aztán ott voltak a tanácsadók, akik járták a külföldi fesztiválokat, és sok érdekeset láttak-hallottak. ĺzlésükre nyugodt szívvel lehet hagyatkozni, mondom én, aki a tizenöt előadásból kilencet láttam.

A kanadai, olasz, magyar, cseh és hazai szakemberekből álló zsűrinek különböző műfajú és stílusú előadásokat kellett összehasonlítania, például táncszínházat monodrámával, vagy Shakespeare-átdolgozást abszurd burleszkkel. Végül azoknak adták az első díjat, akinek szívem szerint én is adtam volna: a horvát és szlovén színészekből álló MINI TEATER-nek, akik Robert Walser – Ivica Buljan: Hófehérke a tivornya után című brutál-meséjét adták elő.

Nos, ez a feldolgozás messze van a Disney-változattól. Az eredeti mese szövegéből csak a legszükségesebb részeket hagyták benne, inkább a felszín alatt megbúvó agresszivitást, neurózist, bizonytalanság-érzést domborították ki. Ha a Grimm fivérek olvasták volna a Veszedelmes viszonyok című regényt, bizonyára nem mesét, hanem, mondjuk, misztériumjátékot írtak volna a Hófehérke-sztoriból. Walser műve tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a mese befejeződik, a Happy Endnél, hogy aztán a végére „mindenki mindenkivel” összeszűrje a levet. Ha a zágrábi és ljubjanai művészek otthon maradtak volna, minden bizonnyal a különdíjban részesülő besztercebányai színművészeti főiskolások vitték volna haza a fődíjat sajátos felfogású Hamlet-előadásukkal. Talán elég, ha annyit mondok, hogy hárman játszották valamennyi szerepet, az egyes karakterek különböző tulajdonságait villantva fel, üde humorral, elgondolkodtató találékonysággal. A híres nagymonológ úgy hangzott el, hogy két Hamlet állt a színpadon, és a dán királyfi önmagával vitatkozott. Oféliától szintén ketten búcsúztak, az egyik lágyan és finoman, a másik ellentmondást nem tűrve.

A nagyérdemű szintén szavazhatott, persze (alternatív módon) két urna is rendelkezésre állt, azaz „tetszett-nem tetszett” voksokat adhattak le. A közönségdíjat a francia La Vasile táncszínház kapta, akik két táncos és egy fotel segítségével meséltek el egy történetet a vasúti váróteremtől az elveszett idő megtalálásáig. (A legtöbb negatív szavazatot kapott előadást kíméletből nem említjük.) A zsűri szerint a fesztivál legjobb színésznője az osztrák Natascha Gundacker volt, aki a Potatello című Othello-átdolgozásban nyújtott figyelemre méltó teljesítményt, a legjobb férfi színész díját pedig Gálffy László kapta, az Edmund Kean című monodrámáért, amelyet Mácsai Pál rendezett, és amely egy híres angol Shakespeare-színész viszontagságos életéről szól.

A fesztivál legrendhagyóbb produkciója, a Csontos Róbert által rendezett Macbeth volt, amelyet négy nyelven, szlovákul, magyarul, csehül és észtül adtak elő úgy, hogy minden színész a saját anyanyelvén beszélt. Ezt az előadást a budapesti közönség is láthatta, csakúgy, mint a dán Cirk táncszínház etűdjeit. A szervezők máris merész terveket dédelgetnek: két év múlva valamennyi produkciót át akarják vinni a határon, sőt Lengyelország és Csehország felé is intenzíven kacsintgatnak. Egyelőre azonban „csak” annyit konstatálhatunk, hogy az alternatív színházak legjelentősebb hazai seregszemléje zajlott Rozsnyón, egy lelkes kis csapat és egy segítőkész városvezetés jóvoltából. Úgy látszik, ennyi elegendő ahhoz, hogy egy fesztivál „szállni tudjon”.