Színe-Yava-Borsa

Nem lehet elég szomorúan és elég dühösen írni a budapesti Yava együttes május 25-i lévai koncertjéről, melyről boldogan és lelkesen szólna inkább az ember. Tízen voltak kíváncsiak a magyar népzenét, egzotikus népek különös hangzását, punk-rock lendületet ötvöző zenekarra. Az asszimilációs övezetben élő, nemzeti megmaradásukat célul kitűző magyarok megint begubóztak, hiszen nem egy helyi magyar szervezet rendezte a magyar együttes koncertjét, hanem szlovák szervezőknek, most jelesül Ľubomír Pukšának, jutott eszébe meghívni a szinte üres terem előtt lelkesítő koncertet rittyentő Yavát. Többször is előfordult már, hogy ha nem a belterjes, saját köldökét néző kis közösségnek a fejéből pattan ki egy ötlet, akkor bizony ignorálja a rendezvényt a „magyar kisebbség”. Pedig mindazok, akik ott voltak az S-klubban, főúrian érezhették magukat, csak nekik játszotta karcosan mágikus és játékosan bölcs zenéjét a 2001-ben alakult, a jelenlegi felállásban 2004-től zenélő formáció. Mindenki kapott egy zenekart, tulajdonos lett, csak néki „fütyölt” a Yava-madárka.

A Yava bekebelez, megcsócsál és vad gyengédséggel egységgé emésztve a közönségére köp minden olyan zenei hagyományt, mely a tagok szívének kedves. A két alapító, a fúvós hangszereken játszó és éneklő Dus Polett a magyar népzenét és az indonéz zenei hagyományokat érzi sajátjának, Mestyán Ádám basszusgitáros a kőkemény, zúzós hard core világát hozta magával, de az arab zenébe is szerelmes. Mestyán és a 2004-ben csatlakozó Németh László Fritz gitáros a Vágtázó Halottkémekben játszott sokáig, abban a legendás zenekarban, melyen generációk sokasága tanulta a lázadást és a révülést. Róka Szabolcs, kobzos, lantos, dudás, énekes is a magyar és a balkáni népzenei hagyományokhoz ragaszkodik, játéka egyszerre autentikus, és lüktetőn, vadul „kor-szerű”. Szabó Kristóf dobos gyökerei inkább a metál-rock zenéhez nyúlnak vissza. Az előtérben munkálkodik a Dus Polett-Róka Szabolcs tradíció-kommandó akusztikus hangszerein, a háttérben pedig a Mestyán-Fritz-Szabó Kristóf-féle pince-underground zörej-brigád reszel-püföl-csattog súlyosan. ĺme az együttes alkotta műfaji megjelölés szerint a hamisítatlan: etno core. Manapság dívik az eklektikusságot élvező világzene, dúl a rockba mártott népi dallamok divatja, sokan sámánkodnak kásás gitárokba burkolózva, de ennyire tiszteletlenül és egyúttal tisztelettudóan, hagyományosan és sajátosan senki nem játszik népzenét. A Yava zenéjében a népdal is őserő, nem vattában óvott kincs, de valódi élő, érvényes megszólalás. Szenvedélyes és pajkos, leheletfinom és incselkedő. A punk-trash zúzásban is van viszont rafinéria, nemcsak a vállaira veszi a népzenét, és termő mocsárként hagyja kikelni magából a tradicionális magvakat, de maga is kiszabadul az űrbe, csillagokat birizgál, ha kell, zsigereket pakol ki.

A Ludasim, pajtásim kezdetű számban azonnal figyelmeztetett a Yava, hogy – szabadon idézve –: ha belémerülsz, soha ki nem kerülsz. Az elektromos brutalitás, a pogózó népek kőkemény törzsi zenéje csodálatosan illeszkedett a furulya és koboz nyersen szenvedélyes és magával ragadóan játékos örömzenéléséhez. Semmi póz, semmi túlbonyolítás, a legegyszerűbb eszközökkel, minden üres formális külsődlegesség nélkül misztikus energiaáradássá válik a koncert.

A Yava zenéjében nagyon domináns a basszus, talán szólisztikusabb szerepe van, mint a gitárnak. Az ellentétek egységéről szól a zenéjük, hogy valami összetartozik, mert összenő, s összenő, mert a lényege ugyanaz, a népi hangszerek ugyanúgy megvadulnak, a duda ugyanúgy féktelenül elszabadul, ahogy az elektromos hangszerek képesek szárnyalni.

Aki szívesen belekóstolna a Yava zenei világába, látogasson el a www.yava.hu weboldalra, sok információval, letölthető zenével.