Szeretve mind a szülőszékig

Ami ott és akkor történik az életében, azt látja a néző ebben a nagy költségvetésű – 2,26 milliárd forintból készült – történelmi romantikus filmben. Semmelweis Ignác 29 éves, amikor a vásznon elbúcsúzunk tőle, tehát nem látjuk, hogy felesége akadémikus társai segítségével elmegyógy-intézetbe záratta, ahol két héttel később olyan súlyos testi bántalmazások érték, hogy belehalt sérüléseibe.

Koltai Lajos rendezésének – a forgatókönyvíró Kormos Anett és Maruszki Balázs – nem az a címe, hogy Semmelweis élete, érvelnek az alkotók, tehát ne várja senki a teljes történetet. Ez a film nem akar többet adni annál, mint hogy megmutassa egy megszállott orvos küzdelmét a szülő nőket sújtó gyermekágyi láz ellen és a féltékeny, tévedésükben meggyőzhetetlen kollégákkal szemben. Látjuk őt boncolások közben, temetésen, kínlódásai közepette, szeretve mind a szülőszékig, a gyógymód felfedezésééig, majd a végén egy fegyelmi tárgyaláson, ahol igazságot szolgáltatnak neki. El is foglalhatná ezek után a bécsi kórház főorvosi posztját, de Semmelweis Budapestet választja, mert a lelkiismerete azt diktálja: neki ott van dolga.

Ennyi a történet, ennyi fért ebbe a két órába. Aki többre vágyik, várjon vagy húsz évet, üzeni a film producere, egy másik rendező talán majd egy másik szakaszt mutat meg a világhírű magyar orvos életéből. Most tehát elégedjünk meg azzal, ami van, a Sorstalanság és Az este alkotója, Koltai Lajos harmadik rendezésével. Róla pedig a film két főszereplője a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszél.

A Semmelweist megformáló Vecsei H. Miklós tizenhárom éve színházzal foglalkozik. Eddig nagyon ritkán forgatott. Ennek komoly oka van.

„Képtelen vagyok castingokra járni – mondja. – Nekem hónapok kellenek ahhoz, hogy egy figura bőrébe belekerüljek, és el tudjam hinni, hogy én ő vagyok, és összetartozunk. A színészválogatás az esetek többségében úgy zajlik, hogy elhívnak egy e célra kibérelt szobába, ahol nincs jelen sem a rendező, sem az operatőr, csak egy kézikamera és egy vállfa. Kapsz egy szöveget, és van tíz perced felkészülni. Sok ilyenen voltam, le is mondtam a filmezésről. Arra vártam, hogy egyszer jön majd egy rendező, aki azt mondja, nem kell vállfával beszélgetni, hanem lehet egy közös utunk, egy közös filmünk. S ez most megtörtént. Felhívott Koltai tanár úr, és elkezdődött köztünk egy hosszabb beszélgetéssorozat. Tavaly nagypénteken aztán közölte Nagy Katicával és velem, hogy minket választott ki a két főszerepre, és én éreztem, hogy ez felemelő közös út lesz.”

Nagy Katica a bécsi klinika fiatal bábáját, Semmelweis asszisztensét, Hoffmann Emmát játssza, aki azt mondja a magyar orvosnak: „Az a dolgunk, hogy szüljünk, ha kell, az életünk árán is.” Vele együtt vívja harcát a kór és a klórmeszes kézmosás elengedhetetlen fontosságában kétkedő osztrák orvosokkal.

„Nekem is hasonlóan jó élményem volt a casting – mondja Nagy Katica. – Előbb találkoztunk és ismerkedtünk a tanár úrral, utána kaptuk meg a szöveget. Ha valamire nem emlékeztek, improvizáljatok, biztatott bennünket. Nem is volt bennünk az az általános görcs, ami a castingokat kíséri. Ez pedig jó indulás volt ahhoz, hogy fel tudjunk oldódni, és megismerjük egymást Miklóssal és a tanár úrral. Rövid idő alatt ki is derült, hogy tudunk együtt dolgozni. Az Emma és Ignác közti fiktív szerelmi szál azért fontos, mondta a tanár úr, hogy a történet igazán szerethető és befogadható legyen. Kiapadhatatlan energiájával végig inspirált bennünket. Maximalista és nyughatatlan, mégis nagyon kedves volt. Figyelt arra, hogy jól érezzük magunkat a forgatás során. Minden este visszanézte a felvételeket, és elmondta, mit látott. Próbált bennünket egyben tartani, hogy jók legyünk.”

Vecsei H. Miklós szerint nagyon nehéz megfogalmazni, mi a különbség egy mester és egy tanár között.

„Egy-egy mondat, pillanat, tekintet hatására egyszer csak egyikből a másik válik és fordítva. Az egyetemen Marton László volt a mesterem. Nagyon szerettem őt. Mindig figyeltem a rendezőkre, az engem körülvevő emberekre, hogy hol találom meg őt bennük, vagy azt, amit tőle kaptam. És Koltai tanár úrtól megkaptam. Őt végig csak a film érdekelte, semmi más. Nem az, hogy mi történt tegnap a politikában, hanem a következő jelenet, hogy mi van benne, és az miképpen fog megszületni. Van egy képsor a filmben, amikor Semmelweis elkéri az udvaron mosó bécsi szállásadónőjétől a fehér port, a kalcium-hipokloritot, ami eltünteti a kezéről a hullaszagot. Ezután dolgozza ki az eredményes fertőtlenítés rendjét, amely véget vet a szülés utáni elhalálozásoknak. Örömében felkapja az asszonyt, és forog vele párat. Arra a napra csak ez az egy jelenet volt kiírva. Azt mondta a tanár úr, hogy azért fogjuk egész nap ezt forgatni, mert egyben vesszük fel. És annyiszor, amíg nem sikerül úgy, ahogy azt elképzelte. Huszonegyszer vettük fel, és az utolsó került be a filmbe. Már nagyon fáradt volt mindenki, főleg én. Huszonegyszer kellett felemelnem és megforgatnom Györgyi Annát. Ezen kívül is voltak nehéz jeleneteim, de mindig fontosabb volt a karakter, mint én magam.”

A történet nem egy pontja Nagy Katicát is megviselte lelkileg. Például az, amikor temetik a szülés után meghalt utcalányt, Emma és Ignác pedig ott állnak a sírgödörnél.

„Döbbenten nézett rám a barátom, miután hazaértem a forgatásról. Nem hitt a szemének, hogy milyen állapotban kapott vissza. Nagyon sok haláleset van a filmben, az engem mindig megviselt. Szerencsére rengeteg szeretetet kaptunk a stábban, és az sok energiát adott, hogy ezeket a drámai helyzeteket át tudjuk engedni magunkon.”

Ilyen egy forgatás. Lehet, hogy olyat viszel haza, amit nem kellene, állapítja meg Vecsei H. Miklós, majd hozzáteszi: ezzel számolni kell.

„Úgy kezdtem el a forgatást, hogy akkor még A láthatatlan gyilkos volt a film címe. Én Poirot-rajongó vagyok. Krimibe képzeltem magam, amiben a gyilkost meg kell találnom. Láttam magam előtt a figurámat, ahogy folyton keres valamit, amiről nem tudja, mi az. Szerencsére hamar jöttek a szülőszobai jelenetek, ahol pár hetes kisbabákkal forgattunk. A kamera mögött ott állt az édesanyjuk, és nagyon vigyáztak rájuk. Húsz babával dolgoztunk. A színésznő átéli a szülést, én a lába között, a lepedőből kiveszem a véres újszülöttet, aki üvölt, majd rám néz vagy Katicára, és megnyugszik. Egy ilyen pillanat megértette velem, hogy itt nem arról van szó, hogy én egy láthatatlan gyilkos után nyomozok, hanem maga a szülés aktusa olyan volt, mint egy szerelembe esés a baba és az anyukája iránt. Katartikus élmény. Innentől kezdve tudtam, hogy nem kórt keresek, hanem őket szeretném megmenteni. Rájöttem, hogy itt fogok csatlakozni a nézőkhöz a filmen keresztül, mert mindenki elveszít valakit a szerettei közül anélkül, hogy tudná, miért. Ennél pokolibb érzés pedig nincs a világon. Fontos momentum a filmben az is, hogy egy árulásból hogyan lehet kikeveredni mindkét félnek. Mert az árulás helyre kerül. Megértődik.”

A szerző a Vasárnap munkatársa