Tele volt az arca érzelemmel: Koltai Lajos a Torontói Magyar Filmfesztiválon emlékezett Törőcsik Marira

A róla elnevezett torontói fesztivál főszervezője, Bánfalvi Laura Budapesten a Nemzeti Színházban dolgozott Törőcsik Marival, a társulat kommunikációs és marketingigazgatójaként. Itthoni életének meghatározó alakja volt a Nemzet Színésze, s az iránta érzett tisztelete jeléül nevezte el róla a többnapos kanadai filmes rendezvényt. Első alkalommal az Édes Annát vetítették, most, a fesztivál második évfolyamának nyitófilmje a Déryné, hol van? című Maár Gyula-alkotás volt, amelyben a 19. századi magyar színházi világ szakmai válságba jutott jeles egyéniségét formálta meg.

Koltai Lajos, a film operatőre személyesen is jelen volt a torontói rendezvényen.

Elmondtam, hogy azért örülök a fesztiválnak, mert Törőcsik Mari úgy ment el az életből, hogy nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Magyarországon ma nincs egy hely, ahová oda lehetne menni, és elmondhatnám, hogy mindent köszönök, Mari, azt is, hogy együtt lehettünk, és még mindig nagyon szeretlek. Örömmel tölt el a tény, hogy ez a fesztivál az övé. Sokan könnyeztek a közönség körében.

A kinti, nem éppen edzett nézők számára igazi meglepetés volt a film. Egyszerre találták furcsának és gyönyörűnek. Csodálkoztak, hogy ilyen alkotás is létezik. Értékelték.

„Sokan nem is tudtak a film létezéséről. Nagyon jó érzés volt, hogy újra felfedezték Törőcsik Mari kvalitásait. Kijár neki ez az elismerés. Cannes-ban, 1976-ban ezzel nyerte el az Arany Pálmát, a legjobb színésznőnek járó díjat, vagyis a fesztivál nagydíját. Tennesse Williams a zsűri tagja volt abban az évben. Ő nyilatkozta a vetítés után a Le Monde újságírójának: Meg kell kérdőjeleznem a munkásságomat, mert soha nem bíztam az emberi erőben, és most itt, Cannes-ban láttam az emberi erő himnuszát. És a legjobb film kategóriájában is erre szavazott, csak a zsűritársai nem engedték, hogy egy kis ország két nagydíjat kapjon a fesztiválon. Őt viszont a többi film nem is érdekelte, és nem szavazott semmi másra. Ez volt az első alkotás, amely igazán megmozgatta. Abban pedig, hogy két évvel később Törőcsik Mari Cannes-ban az életműdíjat is megkapta, a Déryné…-nek is szerepe volt.”

De van még egy története Koltai Lajosnak a cannes-i díjjal kapcsolatosan.

„Ült Mari a repülőgépen Cannnes-ból hazafelé tartva. Mellette egy úr francia napilapot olvasott. Egyszer csak felfedezte, hogy akinek a képét látja az újságban, az ott ül mellette, díjjal az ölében. Jézusom, ez maga? – csodálkozott. – Én magával akarok leszállni, és engedje meg, hogy elkísérjem egy darabon. Meg fog lepődni, nyugtatta őt Mari. Nem fog rám várni semmilyen küldöttség. Így is lett. Maár Gyulán és Garas Dezsőn kívül senki nem várta őt. Az akkori sajtó sem adott hírt a díjról.”

Nem ez volt az első film, amelyben operatőr és színésznő együtt dolgoztak. Már a Déryné…-t megelőző Prés, a Kínai kancsó és a Végül is közös munkájuk volt, később pedig a Teketória, A lőcsei fehér asszony.

„Pályám csúcspontja a Déryné, hol van? Nemcsak mint film, hanem a színvilága miatt is. Kolorisztikailag. Mézbarna félhomály. Így nevezték el ezt a korszakomat, mert Maár Gyulának volt egy ilyen című novellája. A kameramozgás olyan volt, mintha egy balettet szolgálnánk. Olyan szabad és olyan bonyolult. Akár egy jól megkoreografált táncelőadás, amelynek vannak nyugvópontjai. Maár Gyula istenien festett, de amikor meg akartam mutatni neki valamit a képernyőn, mindig azt mondta, ne mutasd a képet! Azt teljes mértékben rám bízta. Csak az irányt tudta. Mindig megbeszéltük, merre mennek a szereplők, hol találkoznak, hol válnak el egymástól, és hol áll meg Mari. A helyszínek közül különösen imádtam a kecskeméti színház hátsó folyosóját. Ott születtek meg a legszebb filmbeli gondolatok. Általában ott zajlik a színészek élete. Minden társulatban vannak tagok, akik csak ott tudják elmondani a bánatukat. Elképesztő tehetséget gerjesztenek magukban, de az arcukat ott, a hátsó folyosón mutatják meg. Mari és Gellei Kornél jelenetét, amikor beszorulnak két ablak közé, külön meg kellett komponálnom. Képzőművészeti erejű képsort kellett létrehoznom. Ezek ma is úgy hatnak rám, mint a legszebb üzenet egy festményen.”

Színésznő és operatőr már a legelső munkájuk során egymásra találtak. Nem sok emberrel tudok olyan kapcsolatba kerülni, mint veled – mondta Törőcsik Mari Koltai Lajosnak –, de veled rögtön! S ezt komolyan gondolta.

„Mindig számított neki, ki van a kamera mögött. Hosszú monológjai a Présben olyanok voltak, mintha pőrére vetkőzött volna előttem. Kinyitotta, és minden erejével, érzékenységével, tehetségével odaadta magát. És ugyanez történt a Déryné…-ben is. A kamerába nézés nagy mániánk volt. Mari egy pillanatra kizökkent a mondatból, egy vesszőértékkel megállt egy pillanatra, belenézett a kamerába, majd folytatta a szöveget. A testbeszéd külön fontossággal bírt nála. Szoktam is mondani, hogy őt nem lehet máshogy értékelni, csak tetőtől talpig. Ő tetőtől talpig volt Törőcsik Mari. Úgy tudott leülni, felállni, elindulni, ahogy senki más. Vagy bejönni egy ajtón. Neki mindig sikerült. De kimenni is remekül tudott. Ha leült egy székre, ahogy Pilinszky mondta: Olyan volt, mintha krátert vágott volna maga alatt.”

Színésznő és rendező között mindig az operatőr a kapocs. Nagy színészektől hallom: a forgatáson már az operatőr az első emberük.

„Maár Gyula hosszú monológokat írt Marinak. A mozgást nekem kellett kitalálnom. Én követtem őt, én mentem vele. Nem hagyhattam egyedül. Felvétel közben a jobb szemem benne van a kamerában. Mari is mindig csak a bal szememet, és az arcom bal felét látta. Mégis nézett, figyelt rám. Arról olvasott le mindent. Az volt a kapcsolata velem. Sokszor olyan közel mentem az arcához a kamerával, hogy az Maár Gyulának eszébe sem jutott volna. Ki sem bírtam volna, hogy távolról nézzem, úgy tele volt érzelemmel. Eszméletlen dolgok történtek meg az arcán. Mindig egy hullámhosszon voltunk. A fél arcomon keresztül egyedül belém kapaszkodott.”

Törőcsik Mari ma is erősen jelen van Koltai Lajos mindennapjaiban.

„Itt van a dolgozószobámban. Előttem a képe. Nincs olyan nap, hogy ne néznék rá. Hallom a hangját is a Déryné…-ből. Önmagamba visszahajló tükör vagyok – mondja. Meghatározó ember volt az életemben, és az is marad. Én ettől a tükörtől nem is szeretnék elhajolni soha.”