Emlékkiállítás Kállai Ferencről, A tanú legendás gátőréről

A tárlat tablókon és néhány személyes tárgyon keresztül, mint egy ajtórésen enged bepillantást a jeles művész életébe. A legtöbbet Keleti Éva színházi felvételei mondanak el róla, amelyeken nemcsak színházi szerepeiben, hanem magánemberként, a nyaralója kertjében is láthatjuk őt felesége és kedvenc kutyája társaságában.

Színészi tanulmányait éppen hogy csak elkezdte 1944-ben, amikor munkaszolgálatra vitték. Életét kockáztatva szökött meg onnan. A háborút követő első évben már Rómeót játszott, és az is maradt élete végéig. Az örök szerelmes, aki rajongva szerette a nőket. 

Akárcsak a szerepeiben, életimádó férfiemberként is megélte a leglángolóbb érzelmeket és a titkolhatatlan félrelépéseket – a világ talán legmegengedőbb és legmegbocsátóbb felesége mellett.

„Hogy magánemberként milyen volt, az a főiskolai négy évünk alatt nem derült ki róla – meséli egykori növendéke, Györgyi Anna. – Azt viszont tudtuk róla, hogy nagy becsben tartja, sőt imádja a nőket. A diplomaosztó után egy hajón ünnepeltünk a Dunán. Ott volt a buli. Feri bácsi mellettem ült. Emlékszem, fekete miniruha és fekete harisnya volt rajtam, ő meg fogta a combomat. Bár mindig nagyon oldottnak, jókedvűnek mutatkozott, valójában nagyon zárkózott, titokzatos ember volt. Egy bizonyos ponton túl senkit nem engedett közel magához. Én legalábbis ezt tapasztaltam. Mesterségtanárunk volt, nagyon szerettük őt. Mások óráin mindig féltem, izgultam. Nála sosem. A második év közepén ki akartak rostálni. Feri bácsi megvédett, kiállt mellettem. Nagyon szeretett előjátszani. Az Úri muriból csináltunk jeleneteket. Rozikát is előjátszotta. Illegette-billegette magát a száz kilójával, aztán előhúzott egy kerek kis tükröt, rálehelt, a fenekén eldörzsölte, majd tizennyolc éves fruskaként erotikusan kibillegett a takarásba.

Az Úrhatnám polgár Jourdain uraként volt egy tízperces monológja. Lenyűgözően adta elő. Az én szememben világszínvonalú színész volt. Jean Gabin mellé állítanám. Annyira modernül játszott, olyan izgalmasan jó technikával, rengeteg életbölcsességgel, hogy mindenkit az ujja köré csavart. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá, hogy tanított.”

Gloster grófja, Volpone, Orgon, Sir John Falstaff, Mefisztó, Báthori és még több tucat nagy színpadi szerep mellett már az ötvenes években olyan filmekben játszott, mint a 2×2 néha 5, a Fapados szerelem, aztán jött a Katonazene, a Megszállottak, A tanú. Törőcsik Mari partnereként nyújtott emlékezetes alakítást Maár Gyula Déryné, hol van? című filmjében, gróf Andrássy Gyula volt A vörös grófnőben, forgatott Jancsó Miklóssal, Tarr Bélával, Koltai Róberttel, utoljára pedig 2006-ban a Noé bárkájában Sándor Pállal.

„Nagyon szerettem őt, fantasztikus színésznek tartottam. Régi álmom teljesült, amikor vele dolgozhattam. A Noé bárkája elsősorban két öregemberről szól. Varázslatos forgatás volt. Kállai és Garas. Két nagy, idős színész. A fene gondolta volna, hogy mindkettőjük életében ez lesz az utolsó filmszerep. Megható volt sokszor, ahogy ők ketten együtt játszottak. Volt egy jelenet, amelyben Feri madarat szeretett volna venni. Hozzáteszem: akkor már elég nehezen tanult szöveget. Mennyibe kerül ez a kapadu? – kérdezte. És újra és újra rosszul, megbotlott a nyelve. Nyolcadszorra sikerült kimondania helyesen, hogy kakadu. Ez egyszerre volt mulatságos és megható. Azonfelül pedig előrevetítette, hogy mi lesz majd, ha én is olyan idős leszek, mint amennyi ő volt akkor. Nagy örömömre még ki tudom mondani, hogy kakadu.”

Sándor Pál arra a napra is emlékezik, amikor először találkozott Kállai Ferenccel. „Felmentem a lakására, hogy felkérjem őt a szerepre. Elmondtam neki, hogy mi 1961-ben, a Katonazene forgatásán találkoztunk először. Ő egy erkölcstelen főhadnagyot játszott a filmben, amelyben én másodasszisztensként vettem részt. Én vittem neki a kávét. Nem emlékezett rá. Szégyenteljes, mondtam viccesen. A tanú gátőreként a hátán vitte el a filmet. Lenyűgöző volt, ahogy megformálta Pelikán Józsefet, a kis nagy embert.”

Különleges ember volt Kállai Ferenc. Ezt Sándor Pál is hangsúlyozza. „Néha ki-kibukott belőle a csintalan gonoszság. Garas Dezsővel gyakran cukkolták egymást, de néha nekem is beszólt. Az összes rigolyája, furcsasága besorakozott a kivételes színész búrája alá. Amikor vidéki közönségtalálkozókra mentünk a Noé bárkájával, már rohamosan romlott az egészségi állapota. Odafelé még virgonckodott, de a visszaúton már érzékelhető volt, hogy kezd nehézzé válni számára a földi lét. Boldog vagyok, hogy dolgozhattam vele. Ki fogja még dugni a fejét a Noé bárkája. Én tudom…”

Hogy miképpen tekintett Kállai Ferenc a sikereire? 

Én a jelentős sikereimet is megkérdőjelezem, ha nagyon dicsérnek – nyilatkozta, majd hozzátette: – Ha viszont nagyon szidnak, azt is kérdésessé teszem. Egy felkészült rendezőnek, aki a darabból és belőlem indul ki, s közben a hibáimat nyesegeti, annak én szobrot emelek.

A Nemzeti Színház kiállításán két színpadi jelmeze mellett a díjai, a mellszobra és a sétapálcája is látható. Szemnek és szívnek talán mégis az a legkedvesebb tárgy, amely Kállai Ferenc hagyatékában drága relikviává nőtte ki magát. Hetvenedik születésnapjára egy üveg skót whiskyt kapott Törőcsik Maritól. Az elegáns fémdobozból úgy lett díszdoboz, hogy a színésznő szeretett kollégája színházi fotóival ékesítette.