Szemfényvesztés szemtől szembe

Hogyan látunk, s mit látunk belső szemünkkel? – Nagy Tamás fotóművész ezt a nehezen megfogható, fizikai kivetülésben nehezen megmutatható, sokféleképpen értelmezhető és magyarázható látványt igyekszik megfogni az objektívjén keresztül. Szemfény címmel állított össze a szemünk tükrében vetülő képekből sorozatot, amelyet a Fotóhónap alkalmából a Magyar Intézet prezentált a pozsonyi közönségnek. Ahogy Bán András művészettörténész, a kiállítás kurátora hangsúlyozta, „a Magyar Intézetben közönség elé vitt sorozat, a Szemfény az, aminek látszik: kis világok szemünk tükrében. A képek nem digitális manipulációval jöttek létre, hanem türelemmel és fegyelemmel.”

Kérdésünkre, hol is van Nagy Tamás helye a magyarországi fotóművészetben, Bán András elmondta, hogy Magyarországon négy markáns irányzata van a fotográfiának. „Az egyik a képzőművészeti fotóhasználat. Nagyon sok képzőművész sok médiumot eredeti, médiakritikus módon használt, s ebbe a fotót is belevonta, a klasszikus és a digitális fotográfiát egyaránt. A következő irány, amely a fiatalok között most megint erősebben hódít, a dokumentarista fotó egyfajta változata, amelyet autonóm dokumentumnak, autonóm riportnak is nevezünk. Ez nem valamilyen eseményről akar beszámolni, hanem az események esetlegességén keresztül inkább a létről kíván metaforikus formában üzeneteket megfogalmazni.”

Ennek az autonóm riportnak a legmarkánsabb alakja Gulyás Miklós, akinek ugyancsak látható kiállítása a Fotóhónapon.

„A harmadik irányzatot, amelyhez Nagy Tamás is tartozik, a legnehezebb megfogalmazni – mondja Bán András. – Ez a fotográfia eredeti lehetőségei mentén próbál haladni. Bár tudomást vesz arról, hogy a fotó közben átalakult digitális fotóvá, s a hitelesség kérdése egészen átrendeződött a digitális fotó révén, ugyanakkor hiszi, hogy a klasszikus fotó lehetőségei még nem merültek ki.”

Ahogy Bán Andrástól megtudtuk, a negyedik irányzat, amely ma nagyon erősen él Magyarországon, még ennél is továbbmegy: a fotográfia kezdeteihez akar visszanyúlni. Művelői a legtisztább és legeredetibb kézműves technikákkal készítik el a képeket, nagyon sokszor 19. századi eljárásokat vesznek elő. „Hoszszú évtizeden keresztül az az irány jelentette a művészfotográfiát, amelyet Nagy Tamás is művel, ám most egy ideje ennek szűkösebb évadjai adódtak.” Bán András a Magyar Intézetben kiállító fotóművészt úgy jellemezte, mint egy technikai, mérnöki végzettségű embert, aki sokat fotózik, ám nem feltétlenül a kamerájával. Ahogy kifejtette, fotósorozatait hosszan érleli, teljesen készre komponálja a képet a fejében, s csak azután dolgozik a géppel, és örökíti meg papíron. Ugyanakkor az elkészült kép nem beállított, nem mesterkélt, viszont a finom kimunkáltság szembeötlő. S hogy mit látunk Nagy Tamás fotográfiáin? Bán András művészettörténész szerint a látványt elsőre nagyon könnyű leírni: „Egy szemet látunk és ebben a szemben, mint tükörben, valamit, ami a szem előtt van. De már így első hallásra, pillantásra sem stimmel a dolog, mert ha valaki egy szemet fotóz, akkor a fotózott szemnek a fotóst kellene látnia, ugyanakkor egyetlen kiállított képen sincs ott a fotós figurája. És ebben a pillanatban az a képi helyzet, amely nagyon egyszerűnek látszik, hirtelen elkezd nagyon bonyolulttá válni, mert felmerül a kérdés, hogy valójában ki néz kicsodát. Ettől kezdve a helyzet szinte követhetetlen. Egyvalami követhető benne biztosan. Hogy ezekben a szemekben nagyon intim, nagyon emberi pillanatok, gesztusok tűnnek fel, s ezek az ember belső, zárt világát vetítik ki. De ehhez nem elég három másodpercre rápillantani a képre – általában ennyi ideig szoktunk nézni egy-egy fotót. Viszont ha valaki a negyedik meg az ötödik másodpercet is rászánja, és megpróbálja meghatározni a fotós és a szemben látható dolog pozícióját, akkor hirtelen ki fog nyílni előtte a belső, zárt világ, amelyet Nagy Tamás képei feltárnak előttünk.”