Szégyellem magam avagy „Hajrá, magyarok!”

A dolog valójában talán szóra sem érdemes, nekem mégis meg kell szólalnom, mert szétfeszít a tehetetlen düh. A szégyen. S bár tudom, hogy nagyon nem fognak érte szeretni, mégis: ha csak néhány ember elgondolkodik a hatására, már megérte.

A Duna utcai alapiskola karácsonyi ünnepségéről van szó, ahová szülő és rokon egyaránt el szokott menni minden évben, hogy megnézze: hogyan szerepel csemetéje (meg hogy meggyőződjék arról, helyesen döntött, amikor az egyetlen fővárosi magyar iskolára bízta gyereke testi-lelki nevelését).

A műsor délelőtt van. A szülők és nagynénik is dolgozó emberek, nem könnyű elszakadniuk a munkahelyükről, ezért minden időhúzás azonos a foghúzással. A műsort megelőzően mégis a színpadra áll Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, és hosszú kortesbeszédében – „Hajrá, magyarok!” – átnyújtja a beiratkozási támogatást tartalmazó borítékot a mindössze kilenc pozsonyi elsős szüleinek. A dolog nagyon megható, hiszen – ó, magyarok Istene! – nem kell addig várniuk a pénzre, míg leérettségizik a gyerek. Amikor ezt követően kiutasítják (nem szótévesztés!) a kilenc szülőt a kultúrotthon előcsarnokába, mert nekik, ugyebár, sietős (nyilván rengeteg elosztani való pénz van náluk, a beiratkozás meg már elég rég volt, hát utol akarják érni a Télapót, gondolhatná, aki rosszmájú; de hát már annyira megszoktuk az ilyesfajta magamutogatós, önreklámozó segítségnyújtást, hogy még a szemünk is elhomályosodik a megtiszteltetéstől): színpadra készülnek a kicsik, a szüleik meg aláírnak az előcsarnokban. Felemelő bevezető.

A műsor aztán végre elkezdődik. Az első énekszám szép. Az utána jövő verseket előadó kislányok öltözéke kérdéses: hosszú, combig sliccelt fekete szoknya az egyiken, nagyvilági fülönfüggő a másikon. Aztán jönnek a legkisebbek. Igaz, hogy alig hallani valamit, az elsősök kánonban mormolják a szöveget, izegve-mozogva, szöveget feledve – felkészültségük nem színpadra való, a magyar óvoda végzőseinek műsora rendezettebb volt. Aztán egy fokkal nagyobbak vonulnak színpadra, ugyancsak egy hosszú sorba állítva kántálják a szöveget. Jön két fiú, az egyik elfelejti a szövegét. Következik a hab a tortán: miniszoknyás, cérnavékony nyolcesztendős lányok mazsorettnek álcázva rázzák a kis popsijukat valami fergeteges angol zeneményre. Felemelő élmény – pedofilok számára.

Sajnos, unokahúgom is a táncos lányok között van. „Ügyes voltál – mondom neki, mikor lekerül a színpadról. – De szégyellem magam, hogy ilyen csoportban táncolsz, nem például a kis Szőttesben.” A tanító néni (egykori gimnáziumi évfolyamtársnőm) meghallja, szigorúan kérdőre von: miért mondtam ilyet?! Mert ez a véleményem, mondom. Néz, tágra nyílt szemmel, rosszallóan, és látom, hogy nem érti.

Ennek az iskolának egykor nagydíjas kórusa, jó nevű irodalmi színpada, zenekara, színjátszó csoportja volt. Igaz, hogy sok önfeláldozás árán, de megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy ne csak színvonalas oktatásban, hanem másfajta értékteremtésben is részt vehessenek a diákok. Ma pedig, úgy néz ki, nincs a pedagóguskarban olyan ember, aki meg tudna szerkeszteni és le tudna vezényelni egy egyórás műsort fennakadások nélkül. Aki kézben tartaná a technikát, a bemondogatókat és a szereplőket. Aki tudná, hogy a színpad az előadás előtt nem sétatér, hiszen azon rövidesen meg kell teremtődjék a csoda. Aki megmagyarázná a gyerekeknek, hogy ha színpadra állnak, hogyan járjanak, álljanak, mozduljanak, hogyan öltözzenek fel, hogyan képezzék a hangot ahhoz, hogy hallhatóak legyenek.

„Ugyan, hiszen ezek gyerekek!” – oktatott ki volt évfolyamtársnőm. Tudom. 12 évig rendeztem alapiskolásoknak gyermekszínpadot. Tudom, milyen nehéz megfelelő szerepet és műfajt találni mindenkinek, hogy megmutathassa, mi rejlik benne. Tudom, milyen nehéz kibontani a tehetséget. És azt is tudom: lehet. Lehet átgondoltan műsort szerkeszteni. Lehet a legapróbb gyerekek műsora is élményt adó, felemelő. Lehet értéket teremteni – értékes nyersanyagból. De elhitetni kislányokkal, hogy csodás dolog, ha vadnyugati diszkózenére a popójukat rázzák: gusztustalan és felelőtlen, pedagógiailag alaposan elhibázott tett.