Százhúsz éve halt meg Camille Pissarro

Gustave Courbet realizmusa és Jean-Francois Millet falusi tárgyú képei hatottak rá. 1859-ben beiratkozott az Académie Suisse-be, megismerte Paul Cézanne-t és Claude Monet-t, majd Pierre-Auguste Renoirt és Édouard Manet-t is. Montmorency-i táj című képét még abban az évben elfogadta a Párizsi Szalon.

Korai sötét korszakát, mely a barbizoniak, köztük Charles-Francois Daubigny hatására alakult ki, 1866-tól a levegő és a fény vibrálását érzékeltető kompozíciók váltották fel. A fiatal kritikus, Émile Zola elragadtatva dicsérte műveit. Pissarro 1870 körül gyakran festett együtt Monet-val és Renoirral, állványaikat egymás mellé állították fel és vászonra rögzítették a látványt. Pissarro képein a hétköznapi életüket élő emberi alakok kaptak hangsúlyt.

1872-ben Pontoise-ba költözött, ahová követte őt Paul Cézanne, majd később Paul Gauguin is. Pissarro rendszeresen Párizsba utazott, hogy újra felvegye a kapcsolatot az impresszionistákkal (Cézanne, Monet, Manet, Renoir és Degas), összefogja őket és megszervezzék kiállításaikat.

Az 1890-es évektől szembaja nem engedte, hogy a szabadban dolgozzon, így legtöbb képét – a francia fővárosról, illetve Rouen, Le Havre és Dieppe városokról – gyakran erkélyekről és hotelablakokból festette, ami egyéni rálátást biztosított neki az utakra, terekre, hidakra. A Franciaországot megosztó Dreyfus-ügy a francia művésztársadalmat is megosztotta, a zsidó származású Pissarro szót emelt az egyre erősödő antiszemitizmus ellen. A Dreyfus elleni vádak visszavonását már nem érte meg, 1903 novemberében Párizsban halt meg.