SOROZATDARÁLÓ: Csak a Stranger Thingset másolja, mégis meglepően élvezhető

Amikor kijött az Ez így nem OK előzetese, joggal gondolhattuk, hogy a Netflixnél simán összekeverték a Stranger Things, a 13 okom volt… és A kib***ott világvége receptjét, hogy a háromból kihozzanak valami újat, és tényleg az volt az ember érzése, hogy egy ilyen forgatókönyvet már nem is emberek írnak, hanem egy algoritmus alkot meg a korábbi sikerek alapján. A sorozat azonban szerencsére valamivel mélyebb és érdekesebb, mint amit az előzetese sejtet, és a főszerepet játszó Sophia Lillisnek (Éles tárgyak, Az – Első és második fejezet) hála akkora érző, dobogó szíve van, hogy magával ragad, noha már a kezdetektől nyilvánvalók a hatásai, vagy csúnyábban mondva az, mit honnan nyúlt. A gimis zaklatások és megaláztatások világa egyértelműen a 13 okom volt…-ból lehet ismerős, a kissé zavart, szuperképességekkel bíró, érzékeny tinilány karakterét a Stranger Thingsből kölcsönözték, a lázadó szerelemesek szála A kib***ott világvégéből való, a sorozat végkifejlete pedig erősen idéz a Carrie című horror klasszikusból, még ha valamivel visszafogottabb is annál. Azonban a rengeteg ismerős hozzávaló ellenére mégis akad annyi báj és egyediség a szériában, hogy nem fogjuk azt érezni, hogy ezt az egészet láttuk már korábban.

A főhős Sydneynek nem elég, hogy a gimiben kell megélnie azt, hogy többen csúfolják azért, mert vörös, pattanásos és nem annyira nőies, meg kell birkóznia az apja elvesztésének terhével is, aki egy éve lett öngyilkos a családi házuk pincéjében. Zárkózott, az anyja ellen lázad, egyetlen barátja van, és maga sem tudja pontosan, hogyan áll a szerelmi életével. Nehezen kezeli az indulatait, és ez adja a sztori kiindulópontját: észreveszi, hogy amikor dühössé, kétségbeesetté válik vagy fél, furcsa dolgok történnek körülötte: egy hatásos jelenetben például kitép néhány fát tövestül az erdőben, aminek szemtanúja is lesz a szomszéd srác képében, aki véletlenül fülig szerelmes Sydneybe. Az alkotók ügyesen keverik a kamaszos gimisorozatok báját és humorát a drámával, valamint az X-Menes, szuperhősös eredettörténettel, bár ez utóbbi csak a széria második felében válik hangsúlyosabbá. Izgalmas döntés volt az írók részéről, hogy bár a szuperhőstörtén­etek látványorientáltak, ők kifejezetten visszafogottan bánnak ezzel a szállal, nincs Marveles pusztításcunami, csak egy-egy rövid, de drámai pillanat erejéig mutatkozik meg, mire is képes Syd. Szintén baráti, hogy az epizódok hossza alig haladja meg a húsz percet: ha a hét részt összeadjuk, nagyjából két és fél óra alatt ledarálható az egész, bár a struktúrája tényleg indokolttá teszi, miért sorozatot, és nem játékfilmet készítettek belőle. Az Ez így nem OK tehát kétségtelenül kópia, de nem a lélektelen fajtából, és bőven leköti az embert annyira, hogy nem akarja abbahagyni közben.