Barba papa és a nyolcéves rockerek

18.59-kor indult az őrület, mely majdnem olyan intenzitással bírt, mint a pesti közlekedési káosz. A Drowning Pool dobosa transzba ejtette a kordonokhoz préselődő korai fecskéket, s ez a fészekaljnyi fószer fűtött alá az estének úgy, hogy a jegyváltók zöme még be sem esett. A mikrofont sámánbotként forgató frontember sem tétlenkedett, felütésként a „Sinner” című szerzeményükkel büntetett. Az alig félórányi fellépésbe féltucatnyi fémforgácsolás fért. Egy fel-nem-dolgozással („Rebel Yell”), melyet a szenzációsan át- és megélt „Tear Away” és a dühöngő „Bodies” zárt.

Ez előételként is kevésnek bizonyult, ám mire tudatosítottuk, leg-elöl, a sűrűjében álltunk, mégsem haltunk bele e kollektív őrületbe, robbantott a P.O.D.! A „Boom” durrant, a tomboló tömeg dörrent, s ez már majdnem egy igazi metálkoncertre emlékeztetett. Nem a „fehérharisnya” énekesen múlt, ő belakta a porondot. Dördült, dörrent, detonált. Intonált, kiabált, kántált. Mindezt temérdek tornagyakorlattal megtöltve. S mire eljutottunk a „here in the Southtown…” sor(s)aihoz, már mindannyian a markában voltunk...

Patikamérlegen mérve, percre pontosan (21.00) kiszállítva érkezett a Late-Night Show zárószáma: a Godsmack. Alig átlátszóan el- és megrendezve: babszemnyi betekintéssel a kulisszák közé, multimédiás lézer- és látványélménnyel, hamisítatlan, színes-szagos, szertelen színházzal. Mindenekelőtt Mix Master Mike (Beastie Boys) kevergetéseivel, a háttérben, az óriáskivetítőn pedig hol lenge léptű lányokkal, hol Betty Booppal. Puhára főzve adtuk meg magunkat a felforralt bevezetőnek, elrajtoltak a „Surrender” című nyitótétel reszelő riffjei. Aztán megszólalt az a karcos torok, az a hang! „Lágyan, durván, kérve, esdve (…) hízelegve, fenyegetve...” Azoknak, akik csaltak, és meglesték a turné eddigi állomásait, teátrálisnak tűnhetett ez az ormótlan orfeum, az igazi vagy műharaggal eladott előadás, noha ezt nem érezhették az énekes-gitáros, Salvatore Paul Erna Jr. fellépésén, aki szürke szó helyett fényes laggal, lángoló hévvel harangozta be az igen erős rotációt. Alászálló, Fekete Orfeuszként, már-már Metamorfeus minőségében. Itt aztán felvonultatott majdnem mindent: már-már toolosan merész, mély témákat, sajátos gitár- és páros dobszólókat, mi több, -párbajokat, a szünetekben vidám, vodkás szójátékokat... Több mint másfél órás, piros napos parádét, páratlan partit produkálva. Időutazásra invitálva az egybegyűjtött fémfanokat, melyet egy szokatlan szeánsszal szentelt meg: szellemidézésként előkerült egy, a zenekarral egyidős szerszám is... A felpörgő frontember jó érzékkel szakította meg e tomboló tivornyát, és hívta fel a figyelmet zenésztársainak szerencsétlen sorsára, akikről a nonprofit szervezetként működő The Scars Foundation szárnyai alatt emlékezett meg. Barba papa a tenyeréből etette – olykor közönségesen – a közönséget, és döbbent meg azon, hogy e színes színtéren nyolcévesek is helyszínelhetnek. Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a technológia rohamos léptekkel fejlődik, mégsem tudja leképzeni, megismételni, helyettesíteni köztünk ezt a... Ezt a bizalmi kapcsolatot, ezt a valótlan valamit, amit ő így fogalmazott meg: „Soundtrack to our Lives”.

E földindulást elevenen, félig holtan földelve vészeltük át, és botlottunk bele komáromiakba, egy egészen Kölnből ideutazó hódolóba (Sebastian barátunkba), a Hammer World kolumnistájába (és a Ric$Cast, valamint az Adj egy ötöst! kiötlőjébe), Szénégető Ricsibe, vagy a nuskull.hu lelkes működtetőibe... Valamennyien elismerően nyilatkoztak a telt házas metálmulatságról.

Kaszás Dávid