Rendes lányok keserű sorsokkal

Három nő, három lakótelepi panellakás a kilencvenes évek Dunaszerdahelyén. Konyhaasztal, székek, hűtőszekrény, villanytűzhely, odébb kanapé, tükör, még odébb egy tinilány szobája pálmás poszterfallal. Rádiós magnóból szól a Boney M Rivers of Babylon című slágere. Hilda (még mindig csak tizenéves) golyóstollal kígyót „tetovál” a karjára. Erzsi (hármuk közül a legidősebb) a konyhaasztal mellett ülve egy cipősdobozban kotorászik. Fotókat nézeget. Láthatóan keres valamit. Júlia (középkorú) nagy zacskókból szedi elő régi ruháit. Mindegyiket alaposan szemügyre veszi, majd odébb teszi. Ez kell, ez nem kell. Ami nem, az megy vissza, összehajtogatva a szatyorba.

Három nő, a túlélés stratégiájának három változata. Júlia, Erzsi és Hilda valósággal szenvedik az életüket. Mindhárman úgy gondolják, jobb hallgatni, nem foglalkozni a fájdalmakkal. Nem éri meg mélyre merülni a lélek bugyrában. Jobb átlépni a dolgokon, aztán gyorsan továbbmenni. Tanúk ezek a nők. Sok mindent láttak, amiről nem beszélnek. Tanúk és áldozatok. A rosszból, az elviselhetetlenből, a csalódásokból ugyanis jutott nekik bőven. Befelé sírnak. Arcukon nem a könnyek, hanem az elszabadult érzelmek hagytak nyomot. Mind a hárman némán tűrték az erőszakot, anélkül hogy a hangjukat egyszer is felemelték volna. A szégyenükről sem beszéltek eddig soha. Csak most. Most először, Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényében, amelyből Kovács Krisztina készített kiváló színpadi adaptációt. Paczolay Béla, az előadás rendezője pedig úgy vitte színre a művet, hogy a háttérben a rendszerváltás utáni Kelet-Európa egyik sötét maffiatörténete is felsejlik. Párhuzamos vallomások szem- és fültanúi a nézők, keserves beismerések megélői. Érzelmileg egyik vallomást sem lehet megúszni. Mind a három máshogy fáj, más ponton töri át a lélek burkát.

„Engem nem érdekelt a kémia, de olvasni mondjuk szerettem – kezdi a vallomását Hilda. – A szerelmes történeteket persze utáltam: a hülye, bamba nőket, akik arra vártak, hogy megmentsék őket. A pasikkal jobban tudtam azonosulni, ők voltak az erősek, ők irányítottak mindent.”

„Ha egy kisvárosi fodrászszalonban dolgozik az ember, ahol állandóan az megy, ki kit csal meg éppen és kivel – tör ki Erzsi –, akkor nem kell ahhoz paranoiásnak lenned, hogy összerakd: ha minden férfi csalja a feleségét, akkor a mindenbe a te férjed is beletartozik. De én úgy vagyok vele, hogy ha nem tudom, nem fáj.”

„Előttem volt az egész nap – önti ki a szívét Erzsi. – Munkába kellett mennem. Két éve nyugdíjas voltam. Egy boltban dolgoztam, a felvágottaknál. Több mint húsz éven át csináltam ugyanazt. A nyálkás húst tapogattam évekig, a szagától is émelyeg a gyomrom. Güriztem én már eleget, jöjjenek most a fiatalok.”

Sikerdarab a Vígszínház Házi Színpadán A rendes lányok csendben sírnak. Megérinti a közönséget. Jutalomjáték mind a három színésznőnek ez a drámai életfejezeteket összefogó történet.

„A fodrásznők általában csinosak. Adnak magukra – vélekedik Balázsovits Edit, Júlia alakítója. – A sustyáki ellen nagyon lázadoztam. Utáltam, hogy ilyen lila szörnyűségben kell szerepelnem. Nem veszem fel, biztos, hogy nem, dohogtam. A rendező csak nevetett rajtam. Tudta, hogy majd megszokom. A bemutatóig meg is szerettem. A színpadi hangsúly, hogy éppen kinél a labda, nagyon lényeges. Ehhez kell a karmester. Hogy most dobszóló következik, aztán jönnek a fúvósok és a vonósok. Ebben nem a zenekari tagok döntenek. Paczolay Béla végig csodálatosan vezényelt. Kovács Krisztina, a dramaturgunk pedig végig kézben tartotta az anyagot. Ez is nagyban hozzátartozik az előadás sikeréhez.”

Kiss Marit, Erzsi megformálóját mindig a karakter élete érdekli. Hogy min ment át, mitől olyan, amilyen.

„Színészileg örömút, amelyen ebben a darabban végig kell mennem. De ha én ezt az asszonyt édes, tündéri nőnek vagy csinibabának mutatom, akkor felszínes munkát végeztem. Erzsi nyugdíjas. Tönkrement az élete. Iszik. A jelmezemet én állítottam össze. Csak a cipőm a színházé, a többit én hoztam otthonról. A mellényt, a zöld tyeplákit, az inget, de még a zoknit is. Tudtam, hogy ezt nekem kell megoldanom, hiszen én érzem igazán, milyen közegben mozog ez a megfáradt asszony, aki voltaképpen már fel is adta az életét. Ő már a fia kopott cuccaiban slattyog a rumosüvegek között. Ezek végtelenül fontos részletek. Erzsi élete rettenetesen keserű. Tele van apró hazugságokkal, kis menekülésekkel, ami nagyon sok lehetőséget ad a színésznek. Icipici öröme, amikor beülhet egy luxusautóba, és átsuhanhat Pozsonyon.”

Márkus Luca pályáján mérföldkő Hilda szerepe. Egy gimnazista lány, akivel az egész életét megpecsételő szörnyűség történik.

„Ebben a munkafolyamatban éreztem először azt, hogy itt mindenkinek egyformán fontos, amit csinálunk. Ilyet korábban nem tapasztaltam. Mindenkinek szívügye volt, szerettük egymás társaságát, jó volt együtt próbálni. Mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Igen, idilli próbafolyamatról beszélek. Meleg szívvel gondolok vissza erre az időszakra. S ebben a nagyon barátságos, szeretettel teli légkörben egy teljes borzalmat kellett elmesélnünk. Az ilyen tragikus sorsokat, megtépázott életeket azonban nem csak szétnyomorítva lehet próbálni. Nincs szükség arra, hogy a rendező mint magánember olyan mondatokat intézzen hozzám, amelyektől én esetleg olyan lelkiállapotba kerülök, hogy el tudom mondani a hosszú erőszakmonológot. Ez nagyon nagy tapasztalás volt. Itt találkoztam igazán először azzal az érzéssel is, hogy amit próbálok, az nyomot hagy a saját életemen is, ezért aztán nehezen tudok elszakadni tőle. Nagyon hatott az érzékszerveimre a szöveg.”

1999. március 25-én, csütörtök este, kicsivel hét után. Dunaszerdahelyen, a Fontana bárban lemészárolták a Pápay klánt. Európa egyik legnagyobb alvilági leszámolása volt ez. Száztizennégy lövés tíz emberre. Kiss Mari és Balázsovits Edit valószínűleg a hírekből értesültek e szörnyű eseményről. Márkus Luca fiatal életkorából eredően a regényt olvasva találkozott vele először.

A szerző a Vasárnap munkatársa