Reklámfalás reggelig

Nyári napsütés, fülledt meleg. Vége a munkaidőnek, a szőke elárusítólány is indulna hazafelé, a boltot már bezárta, húzza lefelé a kirakat vasrácsát. A kislányon jelképes csupán a szoknya, amolyan idegenvezető-szabás: minden fontos látnivalót megmutat. Kivált, amikor lehajol, hogy lakatra zárja a rácsot. Telefoncsörgés odabentről. Egy pillanatra megtorpan, aztán rács fel, zár nyit. Elhallgat a telefon. Zár zár, rács le, mély meghajlás, hátsó dekoltázs exponálva. Újra csörög az a fránya. Rács föl, zár ki. Csend. Megint letette. Ajtó be, rács – kicsit ingerültebb lehajlással – le. Telefoncsörgés...

Nyit a kamera. Az utca másik oldalán, egy kávéház teraszán a férfi mobiltelefonján lenyomja a gombot. Cinkosan összekacsint barátjával, a szintén középkorú kávézóval, majd megismétli a hívást. Inzert: egy mobiltelefon-szolgáltató reklámja.

És így tovább, hat órán keresztül. A reklámfalók második hazai éjszakáján a pozsonyi multiplex óriásmozi kólás-kukoricás kényelmében többszázadmagammal sok száz reklámfilmet néztem végig. A chaplini éra 1926-os keltezésű jugoszláv fogkrémreklámtól a kínai néphadseregbe verbuváló, ötperces, diadalittas opuszon át az amerikai gyorsétterem-hálózat hirdetéscsokráig nagyon színes volt a paletta. A huszonéves közönség a hétköznap éjszaka ellenére feltűnően nagyszámú, talán azért is, mert a maratoni vetítés után dance-partin bulizhatott reggelig. Nem tudom, másnap hány későn jövő reklámfalónak kellett elviselnie a főnök dorgálását (én is elaludtam a reggeli lapindító megbeszélést), de megérte.

Mikor ismerőseimnek lelkendeztem karikás szemmel, többen furcsán néztek rám: „Te tényleg hajnali négyig reklámokat néztél?” Lelkesen bólogatok, barátaim nem értik. A „normális” ember ugyanis a reklámblokk alatt kimegy vécére, vagy sörért a konyhába. Én pedig felhangosítom a tévét, és hátradőlök a karosszékben.

Vagy ha tehetem, ezentúl évente egyszer reklámfalok reggelig.