Régmúlt időknek vígjátéka

Mikó István és Pólos Árpád az előadásbanA helyzetkomikum helyzeteit előre kitaláljuk, mosolyogva várjuk a következő „evidens” félreértést, ami nem is marad el. A karakterek is régi ismerőseink, rögtön beazonosítjuk a tiszta, ártatlan vidéki kisaszszonyt, a hozzá való ifjú hadnagyot, a fess világfit, a tahó földesurat, a nagyvilági dámát, a túlbuzgó szolgát, satöbbi, satöbbi. Azt is tudjuk, milyen színészi eszközökhöz szoktak nyúlni azok, akiknek ilyen darabokban szerepet osztanak. Mit teszünk ezek után? Elmenekülünk a szünetben? Dehogy! Végigélvezzük a két felvonást úgy, hogy nyálunk csorog.

A siker titka a szövegben leledzik. Még csak nem is Kisfaludy Károlyt, „a magyar vígjáték atyját” illeti a dicséret, hanem a veretes, míves, ízes, egyszerre kecses és nehézkes, egyszerre fejlett és süldő magyar nyelvet. Őseink nyelvét, amelyet ekkor még nem fésült meg és nem font varkocsba Kazinczy és a többi nyelvújító társa. Még hemzsegnek benne az idegen eredetű szavak, de ott van a falusi emberek nyelve, a fülünknek oly kedves, patinás körmondatok, velős hasonlatok, elfeledett igeidők, régies ragok, választékos jelzők. A jelenetek nem egy poénra vannak kihegyezve, számtalan frappáns lingvisztikai szépség gördíti tovább a dialógust. Nincs az a „vidéki tahó”, akit ne ragadna magával azonnal a dolog, mondtam a szünetben valakinek, aki aggódik, hogy eladhatatlan lesz a Csalódások című vígjáték. Egy francot! (Lám, annyi szókincsem sincsen, mint egy uradalmi kertésznek Kisfaludy világában!)

Bocsánat, amiért folyton a szövegkönyvről áradozok, az előadásról meg még szó sem esett! Nem véletlenül. Az előadás inkább csak jelenetek laza láncolata, a szereplők kijönnek, megállnak egymással szemben, beszélnek, aztán el. Sokszor Mikó István, a neves budapesti színművész menti meg a helyzetet színre lépéseivel. Sokadszor rendez Kassán, ám most saját magára osztotta a főszerepet, és jól tette. Mivel nézünk mi tévét, nem igazán tud meglepni minket, hozza a jól ismert Mikó István-os tárházat, a jellegzetes mimikát, gesztusokat, settenkedéseket, sokat mondó hangsúlyokat. Azért nem használom a „klisé” szót, mert Mikó maga teremtette meg, amije van, és a közönség szereti, hiába látja századszor. Olyan ez a komikus, mint a csokifagylalt: mindig egyforma, és épp ez a jó benne.

A kákán is csomót kereső kritikus legfeljebb azon gondolkozhat el, vajon hogyan játszhatták ezt a darabot a maga idejében, azaz 1829-ben Kassán, az ősbemutatón. Vajon lehet-e modern eszközökkel elkomédiázni ezt a veretes szöveget? Hogyan hatott ez a történet a korabeli közönségre, és hogyan hatna ránk, ha mai magyar nyelven adnák elő? Ilyen kérdéseket azonban Shakespeare-darabok esetében is felteszünk magunknak, és ettől kezdve nincs okunk panaszra, örömmel elhisszük, hogy letüdőzhetjük régi korok levegőjét Mokány földesúr (Pólos Árpád) pipájából, vagy eltanulhatunk néhány urbánus női praktikát Köröndi Liditől, a fiatal özvegytől (Germán Lívia), esetleg kuncoghatunk azon, hogyan teszi a szépet Elemír gróf (Bocsárszky Attila) a naiv Lidinek (Kiss Szilvia), és hogyan dúl-fúl mindezen a még naivabb Elek (Maneses István).

El fogom kérni a szövegkönyvet egy kis otthoni élvezkedésre, örülök, hogy előásták. Viszont empátiám is működik, látom magam előtt szegény színészeket, amint vért izzadva tanulják a szöveget. Nem lehetett könnyű nekik, megérdemelnének némi „nyelvi pótlékot” a fizetésük mellé. Az igényes beszéd a bemutatón még láthatóan akadályozta őket a játékban, eltávolította tőlük a figurákat, ezért inkább csak leckét mondtak fel. Ám ha összeérik a dolog, igazi vérbő komédia kerekedhet belőle. Én ugyan elhagytam volna a végéről a hosszadalmas toastot és a zenés-táncos betétet, de hadd villogjanak az inasok is (Flórián Szabolcs és Kovács Attila), ha már Kisfaludy volt szíves nekik is lapot osztani. Elnézést, amiért nem említem név szerint mind a tizenkét szereplőt, legyen elég annyi, hogy ki-ki igyekezett belehelyezkedni a kívánt karakterbe, senki nem akarta lejátszani a másikat a színpadról, és ilyen daraboknál ez a fő követelmény. A díszlet a filc lugassal és a fémváz Ámorral ugyan zavaró néha, amikor a szerelmesek a lugasban keresnek menedéket, az olyan, mintha a Pepsi-Sziget egyik reklámsátrába osonnának be. Gadus Erika kezét nyilván az anyagi lehetőségek kötötték meg, ilyen pénzhiányos helyzetben szemétkedés lenne ilyesmibe belekötni. A műsorfüzet tetejére találtak egy szép, korabeli dagerrotípiát, az előtérben pedig rendeztek egy kiállítást Cselényi Árpádnak a szövegkönyv által ihletett festményeiből. Bár egy élcelődő hozzáértő szerint Cselényi nem ezt a művet, hanem Móricz Barbárok-ját olvasta el, a premier előtti kiállításnak sikere van, és hagyományt akarnak teremteni belőle. El ne felejtsem: bónusz vendégként meghívták nekünk, tévénézőknek Győri Pétert a Kisvárosból, aki Kényesdi grófot alakítja széles gesztusokkal, és akit Mikó Istvánnal együtt körbehordoznak majd az országban is.