Pontok az ismeretlenben, vagy amikor az otthon az intézet

Zsó a gyermekotthon lakója kilencéves. Gyermeki lelke és öszszezavarodott gondolatvilága zsonglőrként játszik egymással, mióta tudja, anyja láthatási engedélyt kért és kapott. Egyszeriben picinek és gyengének érzi magát ahhoz, hogy megértse. Öt éve nem hallott az anyjáról. Mára már alig felidézhető mozaikképeit sose fonta egymásba a cigánysori kamráról, részeges anyjáról, a rémisztő patkányokról.

Az otthon igazgatónője próbál lelket önteni belé, erőt adni, hogy nyílni tudjon az elfeledett ismerős felé.

S eljött a látogatás napja. Ma nem ment iskolába a többiekkel. Kikísérte őket, és ő maradt az otthont körülölelő parkban. Lába önkéntelenül a kerítéshez viszi. A magas kovácsoltvas kapu rései kitekintést engednek az utcára. Lopva figyeli az arra haladó járókelőket.

A kapu előtt egy középkorú nő lassít, majd megáll. Zsó a bokor mögé húzódik. Gyomra remegni kezd, homlokát ellepi a veríték. Kutatná az asszony arcát, de az lehajtott fejjel áll. A kapunak támaszkodik, kinyitja a táskáját, és hosszan keresgél. Zsó visszafojtja lélegzetét. Látja, hogy a nő egy üvegcséből a tenyerébe önt valamit, és bekapja. Bizonyára orvosság. Az asszony elindul – tovább megy az úton. Zsó fellélegzik.

Az épület ajtajából Piroska néni hangja hallatszik:

– Hol vagy, kislányom? Gyere be, vár a reggelid!