Podmaniczky Szilárd: Idegpályáim emlékezete Podmaniczky Művészeti Alapítvány, Szeged, 2006

Podmaniczky Szilárd Idegpályáim emlékezete című kötete a „Novellák falusi gyerekkorról” alcímet viseli. Az alcím és a cím között izgalmas feszültséget észlelhet az olvasó, hiszen míg a címbe foglalt „idegpályák” a zaklatottságra utal, addig a „falusi gyermekkor” valamiféle idilli állapotra, melynek nem sok köze van az „idegpályák”-hoz. Cím és alcím feszültsége a novellák olvasása során sem mérséklődik, hiszen a nyugodt, tempós, sok esetben szándékoltan „flegma” humorral dolgozó nyelv és a különös érzékenységgel megfigyelt falusi világ végig ébren tartja az előbb említett feszült viszonyt.

Ez a falu azonban nem az a falu, nem a népies írók faluja, hiszen humoros, abszurd, groteszk, nosztalgikus, idilli, szentimentális elemekből áll össze, nincs benne a túléléshez szükséges elszánt akarat, nincs benne görcsös ragaszkodás a földhöz, nincs benne ösztönös harc, és nem dicsőül meg benne a falusi ember. Podmaniczky szövegeinek világa kb. a hatvanas-hetvenes évek polgárosult alföldi magyar faluja, de még így sem igaz: ezekben a novellákban a falu inkább csak háttér és keret, történeteinek központja pedig a kisgyerek, aki – ha nem lenne eleve gyanús Podmaniczky nyelve – akár maga az író is lehetne, és ekként önéletrajzként is olvashatnánk az Idegpályáim emlékezete szövegeit.

Másrészt azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy ezeket a történeteket nemcsak az emlékezés és önvallomás irányítja, hanem a különféle szóviccek, a szavak jelentéseinek a történetmesélő részéről tapasztalható szándékos félreértései, az anagrammatikus szövegalkotás és olvasás. Néhány példa: „láttam rajta, hogy bár szomjas, mégis diadalittas”, „kiviszik a kertbe és elültetik, ahogy azt az egy szem unokájuktól, Jakubtól tanulták”, „dühödten nyalogat a tehén, rettenetes recés nyelvével. És tán még el is bőgi magát a fülembe. Én majdnem elbőgtem magam a fán.”, „Egyszer azért én is vezettem autót. Meg lett engedve, mint a vízcsap.” Ezekből jól látható, hogy a „szomjas” – „diadalittas”, „szem”, „bőg”, „megenged” szavak többértelműsége nyomán vesz kanyarulatot a történet, vagyis a nyelvre, a nyelv elvétéseire, játékos lehetőségeire helyezett hangsúly is fontos.

Podmaniczky novelláinak több rétegük van: az előbb említett nyelvkritikus szint, jellemző még a naiv gyermeki nézőpont megjelenése, a parodisztikus jelentésképzés, és egyfajta egzisztencialista, száraz, monologikus, fűrészporszerű humor, faviccek beleírása szövegbe – a történetek kisfiú főszereplője néha Mr. Beanre emlékeztet, hogy filmes példát hozzak. Podmaniczky láthatóan nem hisz a történetek elmondhatóságában, ezt az is erősíti, hogy a gyermekkorra visszatekintő felnőtt néha a gyermeki naivitás felől, máskor a felnőtt számára megjelenő gyermeki naivitás felől, megint máskor a felnőtt naivitása felől meséli el a történeteket. Ha tehát a „Ki beszél ebben a szövegben?” kérdésére akarunk választ kapni, egy meglehetősen sokszínű, időben mozgó történetmesélői identitásra láthatunk rá.

Podmaniczky legjobb szövegei humorosak, szórakoztatóak, szavalóversenyek hálás darabjai lehetnek (Görgő dinnyék, Fűzfapoéta, Jakub és a 107 nagypapa, Rettentő Mikulás, a Test, edzés első része): ezek főleg a könyv első részében találhatók. A második részben az író véleményem szerint szándékosan mélyít, ebben már filozofikusabb, szentimentálisabb novellák is találhatók – itt gyakran moralizálgatásba, lapos filozofálgatásba, túl hosszúra nyúlt, unalmas leírásokba fut néhány szöveg. Ezeken a buktatókon egy-egy jól elhelyezett nyelvi poén segíti túl a kötet írásait. Ebben Podmaniczky ma a legjobbak között van a magyar irodalomban, az egyik legjobb, legegyénibb, legélvezetesebb humorú kortárs magyar író.